Ígéret(ek) földje

Ígéret(ek) földje 

 

Amikor szürke, hamuszín

felhők alatt fáradtan aludt a nap,

a tél kibomló barkákat ígért,

aranyeső-sárgát, tulipánlevél-zöldet,

jácintok bódító, ezer-szín virágát,

gyöngyvirág fehéret, bársonyos földet.

 

Mikor harsona-zölddé lett lent a rét,

ígérte fönt a búzavirág-kéket,

pipacs-szirmú tűzből születő meséket,

rózsakert illatát, s hogy készül nyári csokra..,

szőlőkacs titkok indás kapaszkodását

patakban fürdő csillagokba.

 

Mikor hamvadó tüzében száradni látta

ázottan reszkető, szerelmes szárnyait,

lengő levél-sörényét szél lobogtatta

s felborzolt lombágyba rejtette vágyait,

álom-moha párnán sírdogált halkan,

elcsendesülve a zizgő avarban.

 

S amikor végül csillogó fehér lett

a táj,  hópaplana alá nem fért több ígéret.

Irigyen bámult le a méla Hold,

nem látta soha még ennyire szépnek,

ennyire fenséges ezer-szín fehérnek

a földet, hol a tél ígért békéje honolt,

s hangjai rezegtek egy álom-etűdnek…