Hang-ok

Hang-ok

 

Engem rémít a dallamtalanság,

én magamban is dúdolni szeretek,

ha csak én hallom bent a hangját,

nekem úgy is zenélnek a hegyek,

s a Nap zeng ima-éneket.

 

A Hold altatót búg, ringat egy dalon,

ha öröm, ha bánat, ha hiány,

és álmomban is, ha fáj, tudom

erőt kell venni magamon,

hogy néma maradjon a szám.

 

Nekem szólamokban csobog

a patak, amikor boldog vagyok,

és tercekben hullnak fekete cseppek

rám, s olyankor érzem belehalhatok

talán, mert semmit sem felejtek,

 

hiszen hallom, ahogy kórusban zokognak,

beleremegek az alt-ok  mélységeibe,

mást mégsem tehetek, de ha hívnak

szeretek felnézni az ég kékségeire,

 

összegyűjteni hangokat, s ami szép,

a szférákból, a napból folyton áradó zenét,

a morajlást, minden csillag-szimfóniát,

hogy halljam, ha átölel majd a némaság.