Fák közé rebbenő

 

Fák közé rebbenő

  

A hajnali erdő trillázva éled,

álmosan bontogatja szét a csöndet,

az éj sötét dobozából kirezdül a fény,

minden üdezöld remény új napra ébred.

Harmatban fürdik a csalogány füttye,

az éjszaka pár csepp könny-ezüstje

az álmodásnak még búcsút int,

jó reggelt kívánva bólint egy vargánya,

felteszi büszkén kemény, barna kalapját

és oly boldog, amint csipkés páfrány

hölgyével cinkosan összekacsint.

A patak vidáman melléjük csobban,

odacsörren a szajkó párnak, 

 kik épp a lombkorona szinten járnak,

fölöttük már csak egy karcsú,

 kába kőris nyújtózik  kacéran.

Fényes álmaival teleírt leveleit

a felhőknek küldi, míg a tölgyek

csak írígylik fura, hajnali vágyait.

  

Halk neszek surrannak a fák közé,

avar alatt rejtőző titkok ébredeznek,

csendben lépkedek rajtuk, vigyázva,

bámulok rá egy szarvasbogárra...

Tölgyfa kérgét tartom az ollója elé,

s amíg a kis bogár keményen szorítja

- nem tudva győztes lesz, vagy áldozat-

 én szavakon töprengek, magamhoz

ölelem őket, ne szökjenek előlem el,

elrejtem gyorsan a lomb között, 

s előveszem estefelé, amikor érkezel…

Mit mondok neked, hogy mesélem el,

milyen a hajnali erdő illata nélküled,

villanások cikáznak homlokom mögé,

borostyán indaként kúsznak fenyők közé,

 madárhangokkal hamar ellibbennek.

  

Hűs patakká válnak bennem a szavak,

 az erdőben itt-ott fölbukkannak,

eltűnnek ismét kicsiny víznyelőkben,

majd hegytetőn, egy szikla peremére ülnek.

Csak te maradsz itt a sejtjeimben,

mint élet-zárvány borostyánkőbe

zártan, áttetszőn, fénylő aranysárgán,

fényszövött medál a szerelem nyakláncán.

Szivemen hordom, szorítom, ahol őrzöm,

mint bűvös amulettet, ami majd megvéd

a felismeréstől: ez is még nélküled lélegző

erdei reggel…Érzem a kis kő szerves csodáját,

amit sejtelmes, parányi neszekre vált át,

a szerelem úgy ébred belőle, akár az erdő,

hajnali pára hátán száll a borostyán sóhaj,

egy pillanat csupán,…fák közé rebbenő.