Egy békés, laza csütörtök

 

 

 Egy békés, laza csütörtök

 

Reggel a szokásos, kávé, öt perc sajtó, - hátulsó oldal, persze, csakis a horoszpók, mi más?! Azután a javaslatok összeírogatása, amit az új munkahelyemen kért a főnököm - igyekszem is rendesen megcsinálni, mert elég nehezen kaptam meg ezt a munkát, és a főnök még nem tudja, bízhat-e rám valami komolyabbat is. Még szerencse, hogy csak ünnepek utánra kell az asztalára tennem. 

Miközben néha leírok ezt azt, próbálok egy kicsit előre dolgozni a konyhában is, így a húsvéti ünnepek előtt úgyis elég sok a tennivaló, jönnek haza a "gyerekek", és a nagynéném is nálam tölti majd az ünnepeket. Nagyon szeretem én őt a magam módján, a rigolyáival együtt, csak hát egyre nehezebb megfelelni az elvárásainak, úgyhogy ilyenkor inkább lomtalanítok, azaz jó sok mindent el kell pakolnom a szeme elől, hogy ne akadjon a keze ügyébe semmi olyasmi, amitől esetleg kiakadhatna. Az ő korában ez már nagyon ártana a vérnyomásának, én pedig sem vitatkozni, sem veszekedni nem szeretek idős emberrel.

Elmélkedés és főzőcske közben várom a szerelőt, mert a tegnapi szélvihar valahogy beleakadt a szobai hagyományos redőnybe, ami lezuhant, kiakadt, vagy én nem tudom mi, de most se föl se le, se tőled-se hozzád, meg se moccan. Próbáltam én magam megjavítani, de sajnos a létráról sem értem fel rendesen, nem is láttam bele a redőnytokba, fél óra után már beláttam, hogy ez megint olyasmi, amihez nem értek, hiába is gondoltam, hogy nem lehet olyan nehéz helyrehozni.

Telefon a szerelőnek, igen …ok, megérti,.... ki is jön,…hogy? Még ma?? Háát az nehéz lesz…, na jó.., talán…, de csak nekem, kivételesen… Kiszállás ötezer + a munkadíj meg az anyag, három után valamikor, addig villany.

Kora délután megjött a lányom is, aki egy kertészetben dolgozik, de ma sajnos belázasodott és haza kellett jönnie a munkából. Látszott rajta, hogy nagyon nincs jól, szerencsére rendes főnöke van, észrevették, hogy ma csak két ember helyett bírja a szokásos három helyett és így mégis gyakoroltak némi humánumot azzal, hogy hazaküldték. Megérkezett Linda lázrózsás arccal és én nagyon megijedtem, hogy már félre is beszél, mert azt kérdezte, miféle munkások dolgoztak ma hátul a kertben? Néztem rá, mint Rozi a moziban, de annyira komolyan mondta, hogy mégis hátramentem megnézni. Jobb lett volna, ha nem látom: a gyönyörű fákkal és élő sövénnyel betelepített határmezsgyét, ami az egyik szomszédunk felé csodálatos, élő térelválasztó sövényként funkcionált immár tíz év óta,  ma valakik teljesen tarra vágták! A fák földig lecsonkolva, legallyazva, minden rügyező bokor, az orgonák, somok, fagyalok, babérmeggyek a mi oldalunkon is, mind  kiirtva, néhány fészek a földön, a medvehagymák összetaposva; egy kistraktoros utánfutóra  meg fölpakolva, szállításra készen – ahogy kell- az összes használható faanyag. Két fiatal fiú jön, kérdezem őket ezt meg hogy gondolják? A válasz: nekik ez közmunkában "ki lett adva"…

Telefon a körzeti megbízottnak, sajnálják, van papír, hogy hol a határ? Mondom igen, persze, rajz is van, de hát a természetben kimérve centire ténylegesen sosem volt, túl nagy ez a kert, már mi is így vettük a telket, egy jó darabon van kerítés, azután viszont hosszan csak a gyönyörű élősövény. Azt mondja, a Biztosúr a vonal túlsó végén, akkor ők így nem tehetnek semmit, teccikérteni? Igen, hogyne, mondom, s olyan nyugis vagyok, mint még soha, teljesen rendben, én megértem, és aki ezt csinálta, neki nem kellene szintén megértenie, hogy ezt nem teheti? Pláne így?! Nem szól, nem kérdez, csak nekiesik és irt, tönkreteszi, elviszi azt, amit sosem gondozott, soha nem volt az övé, amihez semmi, de semmi köze! Ha megkérdezhetném, hogy Arany János: A fülemüle c. verse mond-e valamit, hát nézne bizonnyal az illető jó nagyokat, így aztán nyilván nem fogom megkérdezni. Ahogy látom, nem is nagyon lesz kitől.

Nem tudom, végül is mi a bajom ma. Van hol laknom, van  munkám, van mit ennem, és akad talán néhány ember, aki körülöttem előfordul néha és talán még szeret is. Alapvetően békés természetem van, így akkor sem szitkozódtam, mikor főzés közben levertem az ajándékba kapott, nevemre  gravírozott kedvenc üvegpoharam, amiben a legújabban felfedezett  "well relax drink" nevű (bodza-gránátalma-alma ízesítésű)  üdítőital volt, az egész belezúdult Móricka cicám tányérkájába, szétfolyt a kövön, be a tűzhely alá, és persze a pohár is szilánkokra tört. Semmi gond, ez is még belefért a mai napba, föltakarítottam, aztán kerestem egy fakanalat, hogy folytassam a konyhai teendőket.

 

Azért a konyhában olykor mégis el szoktam ezen-azon töprengeni és megesik az is velem néha: gondolataim támadnak! Ma is ez történt. Nem értem, én tényleg nem bántok, nem bántottam senkit, őket sem, most is csak bámulom a fakanalat és próbálok védekezni egy békés, laza csütörtöki  napon.

Egy hülye kis dallam a fejemben meg azt ígérte, majd segít.