Édus - Megszokás

 

Édus

 

Édus verset olvas fönn az égben,

nem árulja el, mit gondol éppen,

csak egy szemsugárnyi fénypászta

ingáz a sorok közt… s vigaszképpen

megsimogat pár vézna, hiányzó szót,

de már nem várja meg őket,

alkony-pillantása elidőz kicsit még

az utolsó pontra várva,

… és ezt is csak azért teszi, hogy a versem

ne legyen annyira suta és árva…

 

Megszokás

 

Megszokom lassan, hogy kérdezlek

s hallgatom válaszodban a csendet,

míg te lelkem zajgó lármáit csitítod,

mint ég-haragot bújó csillagok.

Látod, hiába.., pedig rég anya vagyok

én is,  - anya és mégis gyermek,

akit az Isten már úgy szeret,

hogy boldogsággal ver meg,

de mindig bánattal jutalmaz,

kinek ősi jussa egy amorf,

óriás szeretet-halmaz,

 

benne kavarog minden simogató,

’érted-haragszom’- szó, féltő ölelés,

ami kicsordul a karokból,

nem fér el a szemben, a szívben,

-nincs rá magyarázat, nincs feledés,

kifolyik a könnyes mosolyokból,

nappalból éjbe, múltból mába torkoll.

 

Anya, látod május van megint,

tavasz árad a megszokottak szerint

és mégis olyan megszokhatatlan,

hogy rendben már semmi sincs,

… pedig rég anya vagyok én is

és gyermek, ki többé nem engedelmes,

mert hiába is szeretné,…látod,

nem képes megszokni a hiányod...