Apámnak

 

Apámnak

 

/ Halála évfordulóján, az életről…/

 

Nem tudom, él-e még az erdő,

ott a két csoda-hegy ölelésében,

az erdő, az élet... amit te ültettettél apám?

A sok közül, most csak azt az egyet,

látni szeretném az egykori csemetéket,

és remélni, hogy még mindig megismernének…

 

Megsimogatnám helyetted is,

a kezemmel,  a szememmel,

gyönyörködnék májusi színeikben,

s megköszönném, hogy üdvözlésedre

bújtak ünneplő, ezerfényű, zöld ruhába…  

Boldog volnék a madárdalos csendtől,

mint a gyermek, aki először látja

felszökkenni a szarvast rejtekéből.

 

Odavinnélek, hogy lelked érezze

az életet, a szabadságot, a fényt,

amit újra elvihetsz magaddal,

akár a reményt a szomorú szív tavasszal,

ha benéz a bükkfák sűrejébe,

s megborzong a felsejlő télre.

 

Nem tudom, hogy él - e még az az erdő,

úgy, ahogy Te élsz a szívemben,

olyan szelíden, mint az őzek,

kik otthonaikból meg-megszökve

Veled,  bennem időznek.