'Örökké'-be zárva

’Örökké’-be zárva

Fekete páncélingek alá rejtve

feszül meg kamikaze-testekben az ünnep.

Kétezer éves csendek menekülnek,

de útjukat állják jól kiképzett szavak,

felfegyverzetten csontig hatolnak.

Arcok fekete gyász-maszkjai alatt

a vonások kőkemények,

mert újra elvérzett a kereszten

felszegezett remények között

méltatlan szenvedve az Élet.

Hiába hullanak most a könnyek, 

agyak gránit-trezorjai zárva.

Előttük fegyelmezetten,

posztján meg nem retten

a sötét idő, őrséget állva.

A remény nem tüntet, nem válogat,

őrzi rendületlen, ami megmaradt,

mint erődbörtön a rácsokat;

mint sziklasír a titkot, amit rejtett:

ne féljen többé senki, hogy felejtett

mindent... Amikor végre odabent,

valaki elgörgeti a sír elől a jelent,

felrobban az időzített szeretet,

fekete szilánkja milliónyi repesz,..

s akit eltalál, nem lehet élő-halott!

Döbbenten eszmél fel a mára

az ember.., hát mégsem lehet árva!

Hisz’ mindig nem maradhat ott,

az elérhetetlen  'örökké' - be zárva,

Isten, ki emberként már föltámadott.