kispatak

"Egész jól vagyok ..." *

Földben búvó fénytelér talpam alól siklik el,

felkúszva az égig ér, felhőrongyon térdepel.

Bűnbánatot tart talán, mert itt lent még mást ígért,

áthatolt szívem falán, elfutott, és visszatért.

 

Odaszórta aranyát, ahol nem érhettem el,

örökléte anyagát mind belőlem szívta el.

Nem árulta el nekem a boldogság képletét,

kiszivárgó álmaim is kedvére tépte szét.

 

Éjjelek sötét lován érkeznek a nappalok,

helytelenítik talán, mégis „egész jól vagyok”,

kék madarat sem űzök, engedem, repüljön el,

s újra rácsodálkozom, ha vállamon megpihen.

 

Felhőnyájba terelem hiány-bárányaimat,

megtalálom kincs-magam, ki élet után kutat,

így most „egész jól vagyok”, - néha ki is mondhatom,

mert lehet ilyen a szó, amikor nem kódolom.   

* ( A fenti vers címét és idézett kifejezéseit Voodoo: Kódolt szavak  c. verséből kölcsönöztem, utólagos szíves engedelmével, bár ezt a rövid mondatot bárki sokszor kimondhatta már. Olykor úgy, hogy valóban ez az igazság, máskor pedig egy felületes érdeklődésre, akár semmitmondó válaszként is.

A versem kvázi reflexió is, Voodoo alábbi versére, ezúton is köszönöm Neki az ihletet. ) 

https://www.poet.hu/vers/367642

Csobogó

 

Csak járkáltam az utcán,

a még ünneptelenben,

egy meggyűrt lista sistergett

a kabátzsebemben, de már tudtam,

ma semmi nem lesz elintézve,

meg kell hallgatnom a csendet,

miatta minden így marad,

örökre félbe.

Bámultam a bedeszkázott

szökőkutat a téren,

ahogy megállt benne a csobogás

az elfedett idő-telenségben.

Megóvták valakik, be ne fagyjon

a kiszámíthatatlan télben.

Talán nekem is ezt kéne tennem,

… és minden mást félre,

 

ha tudni akarom végre,

meddig élhet így a lélek,

hidegtől, fagytól sosem védve;

tudni, hogy plusz-mínusz ingadozások

közé beszorított csobogó erek

hagynak-e repedés nyomot,

s felhasíthatják-e a csendet

a bedeszkázott bánatok,

hogy könnyek kútján át

a szívből kiszökhessenek.

 

 Bim-bam

 

Virágharangok hangja „bim-bam”,

belecsendül a tavasz a fülembe,

ha te is hallod, én minek mondjam,

minden bomlik, őrült ütembe’.

 

Azt sem tudom, minek nevezzem el,

nem illik rá semmiféle szó,

mikor zengve-bongva énekel,

belül visszhangzó, folyton dúdoló.

 

Kacér szólamok rajzanak szerteszét,

csibesárga zsibavirágok dongnak,

röppenő fecske-kékek, örömzenék,

lavinacsendekre ráomolnak.

 

Nem én akartam, hogy ezt halljam,

egyszer erősebben, máskor halkan,

és elfeledtetik, mit is akartam...,

talán csak hallgatni, hogy „bim-bam”…

 

 

Március 15  utódai

 

Múzeumba való-e a máglya?

Ábrándok vitrinébe zárva?

Rabok voltunk, rabok vagyunk,

Cigánykerék minden szavunk.

Iramodni gúzsba kötve,

Utódokat tenni rögbe, 

Sáncokkal is körbezárva,

 

15 - szörös lesz átka...?!

 

Utánzatok bőszült mellverése

Tódul utcákra újra, miért ne?!

Ópiummal megigézett agyakban

Dugába dőlő soha-pillanat van,

A haza nem hí’, csendben enyész,

Irtó darabokban már az egész.

 

 

Szállingózó

 

Úgy hiányzott nekem fehér ezüstje,

csillámos, ölelő puhasága,

szállingó pihe-hó repíthetne

messze, egy álmodott világba.

 

Szívemre tapadt a szürke téli táj,

a Nap füstjellel üzen, hogy él,

felhőkazlak közé rejti ami fáj,

futnék előle, de a ború utolér.

 Messze szökni hív a képzelet,

’ittésmost’ időben nem bent ragadni;

jég-fehér földeket, élet-zöldeket

látni, megélni… és élni hagyni.

 

Fessünk színeket, akár az évszakok,

dér-fehértől lángvörösig kevert palettán,

múlt üveggolyók szivárvány-színeit

gyermekként gurítsuk szimultán.

Rezdüljünk úgy, mint rügy, ha pattan,

nyújtózva hajnal-fényességben,

szerelmet lélegző tavaszokban,

szenvedélyesen, komolyan, szépen.

 

Játsszunk, mint szirom a szirommal,

áradó illatokban összeérve,

kitárulkozó nyár-éjszakákban

virág-kehellyé lényegülve.

Hallgassunk, miként a fák gyűrűi

őrálló kéregpajzs alá zárva

hallgatnak a szél intő szavára,

féltőn egymáshoz simulva.

 

Szeressünk, ahogy csak ősz szerethet,

levél-könnyekkel siratva a nyarat,

szelíd derűvel várva ünnephozó télre,

lába elé szórva minden aranyat;

Higgyünk, legalább ahogy madárban

hisz még a rég elhagyott fészek,

s tavaszban a hótalan szomjas földek

hisznek az égen rezgő örök-kéknek.

 

Úgy hiányzik szótlan, fehér csöndje,

csillámos, ölelő puhasága;

szállingó szó varázsa repíthetne

messze, egy álmodott világba…