kifordultam

 "S hogy tűzhajóm, kedvesem lettél, ne számold, hogy mennyit léptél

Nem azt ünneplem, mióta, hanem azt, hogy megszülettél"

(J. Attila)

Akkor is, most is október ölel át minket,

ízleljük egymás sosem-unt méz-cseppjeit,

s a fakuló táj bennünk újra életre kel:

égcsendet lélekmeleggel elvegyít.

Húsz ősz emlékei szállásra leltek,

a huszadik tavasz is itthon ránk vár,

gyermekláncfű-sárga napot gyújtva,

és szíveket bont bennünk a szivárvány.

Én magamból gyújtom neked színeid,

kedvesed vagyok, ki ősz-tavaszba öltözött,

összefon és őriz az akkor és azóta:

láthatatlan szálak, de mind örök.

Elfogadtalak, ultramarin vágyaiddal.

Romok alól is tudd, újraáslak téged,

hogy élhessünk a percnyi szépekért,

míg íriszem tüze a tiédbe mélyed.

Néha álltunk füst-üvegfalak között,

az érintés hidegje visszatartott,

kitörni, nyitni kellett volna-

csak távolodtunk, nem láttuk a partot.

De az égcsend mindig visszahúz,

rügyek fakadnak, egymásnak kibomlunk...

Eltelt bennünk hány tavasz? Tán húsz.

S az eljövendő sokról álmodunk...

Gyűlnek a nevek, évszámok, arcok,

lehajlott fejfákra lobban a szél.

Olyan sokszor félbehagyott harcok!

Kő, vas, márvány hidege nem beszél...

Nem elég a szeretet, indulat -

mi megállítná az útra keltet;

a tegnap egy hang volt, egy mozdulat,

már holnapba fordulnak a csendek.

az emlékezések esőcseppek,

árnyak vagyunk mind és ők is árnyak.

Nekünk a vég, mi nekik Új kezdet...

...azt hittem a ki nem mondott 

A ma bizonytalan paramétereiből

Akón éldegélt Orsolya,