kifordultam

kibomlást kaptál kéretlenül

hogy megérts rád morzsáltam

egy szelet fénykenyeret

s amíg csendedben álltam

vigyáztam szürke titkaimra

 

zavaros sötétbe hajoltam

bennem a szó zakatolt mi jó volt

félek

kölcsönnyi élet homokja pereg

a szemekkel elsodródhatunk

 

fogynak a morzsák

csendfalak nőnek

foggal-körömmel nem kapaszkodok

nem tart(h)a(t)sz engem

akárhogy vagyok

 

nem ismersz igazán 

soha nem is fogsz

csak a közöny lesz

mit egyszer átkarolsz

Miért fáj, ha nincs is semmi,

mi szerelmünk összefonná?

A vélt látóhatár kékebb,

s a csend tesz ilyen búskomorrá.

 

A vágyak földrengései

nem támasztanak félig holtat,

amiről lassan lemaradunk

nem hozhat ennél úgyse jobbat.

 

A szétszakított ölelések

átalakulnak valami mássá,

keményre fagyott estékké és

határozott elfordulássá...

az innen-partra vetnek ordítva

és első reakció a bömbölés

a seggreverés után

az ártatlanság habarcsán levő rés

kezd egyre szakadtabb formát ölteni

 

a kíváncsiság előbb a szemnek árt

de úgy kilincsmagasságban

fogynak a csendbe zárt

hűs árnyú tavaszok

s a lábnyomok mélyebbek lesznek

 

lépésektől gyúl ki a nap

s a titkok első csókja

után lehullnak az első nyarak

visszavonhatatlanul

 

talán bűn vagy inkább tisztulás

de arra a csókra vágyok szüntelen

s az azóta széjjel sírt tudás

mit újszülöttként magammal hoztam

sem kínozhat annyira

 

mint ez a kéjbe fúló csapzott

felszínű szerelem

vagy legyen megszokás - olcsó

már ha egyáltalán annak nevezem

a maradékot

 

 

nézhetünk önmagunkba s másba

amit cipelünk: elmúlásba hullatjuk

kaján árulást, szerelmet

s az ahhoz kísértő hullámzó

kedvet

 

levendulákat virágzik a késő őszi ég

tán még egyszer sokadszor

benne mosdanék

felborzolt-fáradt idegekkel

de tisztán

 

kettévágja a képet egy villám

fémes cipzáríze számban vacog

mielőtt megfagyok veled

a nylon-eget ránk tekerik 

levendula-mintás 

hullazsákként

 

 

Hányfelé szakadhat szét az ember,

ha tett és gondolat megannyi ellenség?

S a vágyak kényszerzubbonyából

mondd Isten, lesz-e, lesz-e mentség?

Megtart-e ott a türelem, ha a parázna

csend görcsös csomóit égre növeljük?

Zsebeidben hordunk kőszíveket,

s a port, a hamut - könnyeink - azért nyeljük...

 

Test, szív és lélek összhangja-

mekkora marhaság is ez...

Hisz hármas útja szétreped

és nem vezet senkihez.

 

Köd gomolyog, tán álmos teapára,

kilátni húz az illat, az íz, 

hajnalt szórva figyelek a szivárványra,

s a fény kibomlik benne, mint a tiszta víz...

Tudod, tiéd a testem, átutazásra,

a lelkem őrzi földi angyalom,

s a szívem, ezt a fölösleges vackot

a többi kavics közé altatom...