kifordultam

Bűbájnyi nesz hajlítja a teret,
és tapsolástól nyílik a tenyér.
 -a szívben annyi gyerek-erezet...
A nap lehulló őszi falevél.
Partok érett-dús karmazsinjain
fröccsent üvegmagányt seper,
rőtbarna cseppje hull, s a szirmain
gurulva, szállva még perel.
Az Isten-szem mosolyba érő
csillaghomok, arca hordalék,
lágy ajkán holdfehér kenyér nő-
sápadt kérgét levedli az ég.

Mellém csoszog fáradtan a messze,
pocsolyákba kacsázik az este.

Körben a rét sárga verem,
morcos tavaszt fon a szemem,
pitypanggyűrűt, boszorkánykört:
idelenn a varázs áttört.
 
Bibék nyílnak ujjaimon,
s szívemben sok szőke szirom.
Füstös felhő szelet seper,
kiömlik a viharveder.
 
Ott meglátlak, túl a kéken,
villog csended villám-élen,
s lesz ki rügyed kifakassza:
ködből merlek a tavaszra.

Az éj a falra fújta fel magát,
saroktörésben pukkanva dagad,
fogkavicsokon mossa újra át
a valót, s szikár álmokhoz tapad.
 
Hömpölyög a szív, fénye apró hal,
és pikkelyein csendpiros a ma,
a víz felett mint sikló hajóraj,
galaxis buzog: teremtés sava.
 
Zizegve habzik csillagbuborék,
- a halnak útja hajnalig véges,
szemében mégis remény-bokor ég,
gyökértüze tán többezer éves...
 
Ébendús fára nem karcol a hang,
és lóg a hold, mint néma bronzharang.

A hold lehajtja hófehér nyakát,
csillagtükrökben látom: álmaimban.
Gyöngyház-szavát az éjnek adja át-
hattyúszárnyán a csend még visszacsillan...
 
A tükrök éjjel nyíló lótuszok,
párás angyalhajt fésülnek a felhők,
s ahogy lassan lehull e ködburok,
megváltoznak a hajnalra merengők.
 
Reménylilára rózsásult a tó,
angyalhaj hullt a földre: tiszta harmat.
Talán az éj is még álmodható,
a percekben a fényre öröm sarjad,
 
s a nyárbafordulás előtt szabad
pitypangszívekkel labdázik a nap.

(V.M. Jövendölőjének hatására...)

Két pont között a távolság rövid,
ha haszontalan lustán töltöm el,
megnyúlhat görbén távol vagy közel,
felém gurulna, lábamhoz lökik,
 
s a fáradt végzet egyszer átölel,
-utánam majd a csendnek ütközik.
Vándormadár a lélek, költözik...
Most mi fontosabb? Az, hogy mit hiszel.
 
Kevés lehet a megszerzett tudás?
Csak egy az élet, vak-kirándulás?
Mint kincset hordom lélek-fény jelem,

 -magamra biztos így emlékezem-
időn túl a tettek nevem mondják,
s gyöngytisztulásba ébredni oltják...