kifordultam

A szürkület kiönti langy-magát.
Pipacsmelegre csobban esti csend,
fű-habja lehűti az éjszakát,
harangvirág-üvegjén visszacseng,
 
és elcsepeg a kerti íriszen.
 
Szirom-ágyában pihen el a nyár,
arcán kigyúlt szeplők a csillagok,
lehunyt szemhéján tündöklő határ,
s a holdmosoly szelídje felragyog.
 
Ki tudja azt, hogy kinek mit üzen?
 
Ki érti meg a ki nem mondhatót?
Rebben a csillámporos képzelet
perc-függönye, és álmot hint... valót.

Rádismerek. Bárhova állsz,
meghajlásod már nem takar.
A nád elárul, hold megint,
és nincsen akkora kanyar,
 
ami mögé borulva hinnél,
s ne lenne átjátszóbb éveidnél.
 
Amit én kimondhatok
az igazság, nem túlzás.
Benned is van mindegyik.
Tamás, Pilátus, Júdás.

Kibomlott kelme az alkonyat,
pókhálós mintáján éj neszez.
Lehet hogy tévedés lesz ez,
de fonja apadó hangodat.
 
Még hímes könnyet ejt a nap.
Tóra lebben viola-fátyla,
és benned gyúl megannyi fáklya...
Fényleni magamba hunytalak.
 
Érintenélek, mint a szó.
Átlátszóbb víz a suttogás,
szelíd hulláma partot ás-
érdes szirteket ringató.
 
S szemek betakart álmain
miénk a csend, a fény, a szín...

Kigyúlt a reggel. Vasízét kóstolom.
Megöntöm újra eldobott formám.
Párolgó szemekbe száll a hűlt korom
és zörren az éj: osonó csótány.
 
Mindent kiöntünk. Fáradt-konok csendet,
bazsarózsa-mintát - fétis az arc,
-valahol salakos álmokat kerget
s torpanni bír a babonás kudarc.
 
És valahol csorog a korom előtt,
homlokát mossa benne június,
fűszerektől fecsegő ligetek
 
repednek - a szív talán ma fényre nőtt.
S aztán hullnak a lámpák friss fiús
hajfürtjei, mint őszi levelek...

Benned él a gondolat,
a tett után vagy épp előtt,
hajnal ébred, s tán alkonyat
borít lelkedre szemfedőt.
 
Emberül élni nem nehéz:
egyazon szájjal hull igéd,
-a nyelvtől is függ, hogy beszélsz-
mit másnak adsz, az is tiéd.
 
Csepp, harangvirág a szó,
ha áldást várón szívlelik,
vagy sárból, szennyből származó.
Csak tőled függ, mikor melyik.

(A gondolatok létrejöttéért köszönet Szimának...)