kifordultam

Körvonalak oldódnak a reggelbe,

mattul a világ. Az anyagi.

Kötelességeim markolnak 

(meg)maradni. Összehúzódik szemem.

Felállni tartom magam.

De a lépésem akadva

szótagolom:

 

bi-zony-ta-lan.

 

Vízszintesen elhajlik

a függőleges (i)ma.

(Szememből szétszórt prizma-sebek.)

 

És a szívemen ugrálsz most is 

te bolond-bohó gyerek...

Félholdon csüngök álmokat őrzök

csendtakarással könnyebb a távol

hiányod tűzöm százfűves sebre

ablakmagányra koppan a láncom

 

Óvnálak, félek, szó cseppen hátra

rángat az éj és rozsdás az ősz

szakítnék, ölelnék szerelmet, álmot

s tisztulnék élni, -tőled- ha jössz

 

 

 

Nyilvánvalóságot álcázni kell.

Égdarab-szakadttal világot

foltozni, és tisztulások gyanta-

cseppjeivel betakarózni. 

 

Kesergő szavak batyu-csomagja

nem a vállat, nem a szívet 

balzsamozza. Csak fájnyomokat lép.

 

Magaddidergésbe kapaszkodsz,

-szemedre olvadhat a vi(g)asz-

míg a holdat összegöngyölöd:

nem látsz lélekfolyósodón túl.

 

Hol a sötét kínhídként feszül,

gyertyá(n)t éget a hallgatásba

magányod, szénálmú évekül.

Tanítottál. Majd fordult a szerep,

és nálam maradtak zálogaid.

Éjből forduláskor felriadok,

pedig azok mind a te napjaid.

 

Összekötlek régi-szép szavaiddal.

Szívemet öltöm: égvirágok.

 

A tiszta kékbe bámulással

kisimulnak mind a varratok, árkok.

 

Magával hozott a hervadó ősz,-

már akkor tudtam fázásainkra lép.

(Falevél-tenyerembe csomagollak,

és nem törik a csendből ki a kép.)

Ha ma nem, eljössz holnap.

 

S mielőtt a fáradt bizonytalan

jégvilágba falazna: 

kibontlak élni minden tavaszra.

Patakszavamra kössél csengőt,

visszhangozzalak bárhol iszol.

Keresd szomjad, keressed mohón,

és ne tudd soha azt, hogy ki szól...

Ne tudj, csak vágyd a lehetett volnát,

-lépni tanultál, botlani, esni-

kő(h)arcok koppanásában nehéz

széthullámzott csendem megkeresni. 

 

Lázas homlokodról én csepegek le,

nyelvedig csókok között száradok,

hiába kergetsz, s űződ álmaidat:

mindegyikbe bűnödként olvadok.

Mert lehull a kar, lehull az ölelés,

szemek üresében úszik el vágyad,

te azt a homokba fakadó tüzet

lepergetted végzeted asszonyában...

 

A víz, a vizem élesebb a késnél.

És te akkor csak belém léptél...