kifordultam

a hátralevőket nem vigyázod

Míg nem tudtalak: langyosabb

délelőttökben lépkedtem.

Azóta leráztak az estek,

rám zárták kapaszkodásaim.

a vissza szétgurult cseppjei

felszáradtak. Csak a nyomok

mélyülnek hom(l)okbarázdákba,

s amikor a föld puhává érik

sokadik körbekerülésemtől,

 fogadd be első elesésem.

Függönytelen arcod néha látom.
Eltakarásod -hiszed- menedék,
szobahomálynyi mocsár.
(Mit felismerhetek azt vigyázom.)
Mozaik-csendek őrzik
rebbenésed: lenyugszol.
Nem tudlak. Csak körbe-járom.
 

Egyszer egy évben kidobozolsz.
A vég felé lehull a szégyen
meztelen törékenységemről,
-lefújod lerakódásaink.
Mintha újraszületne a jó,
-bár itt már csak a felszín tiszta-
alatta mindenem megkövült.
 
Kitakarhatja a csend magát.
Nem szívességből, megszokásra
húzza az éjszakát is a fény,
tűz ígéreteinkre telet.
Észre sem vesszük a változást,
ünnepet hazudunk. (És nem is
szemlesütve.) Mert megengeded,
hogy fenyőfádon legyek egy dísz
 
a többi giccs között.

A hajnal flamingó színekben táncol