kifordultam

Kamillavirágok égnek: lelkem oltár,
 
lábnyomaid hámlott rácsából kinőttek,
 
illatuk felemel s átsegít a voltnál,
 
újra tisztulni tud a ködlő előttek.
 
Bár szoros kötél a csend, kioldja kezed,
 
s úgy hull rám szeretni halk átkarolásod,
 
hogy gyógyul benned az, ki halni is beteg...
 
Addig, míg itt hagyjuk ezt a másvilágot:
 
csak szeress, és simítsd viharaim hozzád,
 
amíg átalunnád ezt a bűvös tavaszt
 
és a tétovázó ősznek minden mocskát.
 
Kamillaillatú gyertyákat gyújts, csak azt,
 
 
nézd szelíd-szomorú olvadásban szemek,
 
- fakadnak, folynak a kanócos-mély sebek...

ebben a gömbölyű sötétben

Úgy maradtál bennem, mint ki indulni kész,
még pupillamélynyi tág csodákat őrzök;
haldokló színekbe kötődnek az őszök,
késő-maradásod tükre csokornyi félsz.
Elmúlás tavába hull a láng: lágy-lila,
a horizont alján tétova rózsapír,
szívkeretbe foglalt sóhaj az ég, zafír-
nehéz az alkonynak gyöngyöket sírnia.
A csend parázslik át az idő hamuján,
a forró szirmokra ólmos eső tapad,
ráfagyunk a késő-lenne békülésre,
s a fáj-dermedésben nem is vesszük észre,
hogy a tűzszivárvány melegeket hasad:
acélvirágokat hajt az esőután.

Benne maradtál benne minden őszben
mint bús kolonc az éj feszes nyakán
tört avarban tócsalépéshidegben
a befagyó remény még néha fáj
s még összegyűjtöm én a színedet
-akácsziromcsónak ring a holdon-
a szélgitárra fázik sok tavasz
visszasír a múlt egy bús akkordon
bennem maradtál bennem szétszakadtan
meg-nem-tettekre nincs nincs bocsánat
ablakodon kopog esőfájásom
s te kisértesz vissza mint az árnyak
mert hagytad azt hogy elhazudjalak
a seholsem-vagyra egyszer visszavárlak
(hogy megkímélj eltaszítottalak)