kifordultam
SzemélyesKiterjedés és összehúzódás
Égre gyógyulni...
Kamillavirágok égnek: lelkem oltár,
lábnyomaid hámlott rácsából kinőttek,
illatuk felemel s átsegít a voltnál,
újra tisztulni tud a ködlő előttek.
Bár szoros kötél a csend, kioldja kezed,
s úgy hull rám szeretni halk átkarolásod,
hogy gyógyul benned az, ki halni is beteg...
Addig, míg itt hagyjuk ezt a másvilágot:
csak szeress, és simítsd viharaim hozzád,
amíg átalunnád ezt a bűvös tavaszt
és a tétovázó ősznek minden mocskát.
Kamillaillatú gyertyákat gyújts, csak azt,
nézd szelíd-szomorú olvadásban szemek,
- fakadnak, folynak a kanócos-mély sebek...
sor(rend)
ebben a gömbölyű sötétben
talán hűs-sóhajokkalszorítasz helyet kételybe fogaszkodommíg megránt vélt-feslett ösztönöm alkalmi éjfélt hinni vétekkönyörületes legyeka percre pontos belépődérthátrahagyott jéghegyekszemedbe olvadnaks amíg visszafagynak hogy igaz(abb)nak láthassalak:visszaszól a csends mielőtt magamra vétkezlek megmerítkezemAcélvirágok
Úgy maradtál bennem, mint ki indulni kész,
még pupillamélynyi tág csodákat őrzök;
haldokló színekbe kötődnek az őszök,
késő-maradásod tükre csokornyi félsz.
Elmúlás tavába hull a láng: lágy-lila,
a horizont alján tétova rózsapír,
szívkeretbe foglalt sóhaj az ég, zafír-
nehéz az alkonynak gyöngyöket sírnia.
A csend parázslik át az idő hamuján,
a forró szirmokra ólmos eső tapad,
ráfagyunk a késő-lenne békülésre,
s a fáj-dermedésben nem is vesszük észre,
hogy a tűzszivárvány melegeket hasad:
acélvirágokat hajt az esőután.
Mert hagytad
Benne maradtál benne minden őszben
mint bús kolonc az éj feszes nyakán
tört avarban tócsalépéshidegben
a befagyó remény még néha fáj
s még összegyűjtöm én a színedet
-akácsziromcsónak ring a holdon-
a szélgitárra fázik sok tavasz
visszasír a múlt egy bús akkordon
bennem maradtál bennem szétszakadtan
meg-nem-tettekre nincs nincs bocsánat
ablakodon kopog esőfájásom
s te kisértesz vissza mint az árnyak
mert hagytad azt hogy elhazudjalak
a seholsem-vagyra egyszer visszavárlak
(hogy megkímélj eltaszítottalak)