kifordultam

Nem vágyhat fecskeszárnyat már a szív,
letörve koppan.
A szem mered a hűlt helyek után
ilyen nyitottan.
Skarlátos egekről levakartból
fű sarjad - lenge,
s földből fakadt hűs álmom rácsorog
véletlenedre...
 
Fölöttem fodros szélhullámok,
tenyered útja puha bársony,
(kibomlott csendjeinkre vágyom)
bőrödön áttetszül múlhatatlanságom...

ez az én házam, fala a tiéd
fele homályos, népes csenddel
megkapaszkodásunkban
nyugszik a nap
s nem érhet össze a szívemmel
 
kérni késő, s nem is szokás
az ott a száj, telt közönnyel
szalonképes hazugság-fogak
bölcsülnek a nyelv hegyéhez
öntöznéd, szívnád, de rohad
 
táltos meleget már
a kétségbeesés se találna
amikor a szemekben
félni gyűlnek össze a kisjézusok
már mindegy az, hogy szotyor
vagy pomána

Naplemente szakadt súlya
nem hagy őszből lépni,
meghajolni kötelező.
És kapni, kölcsönkérni.
 
Büszkeséget takar a szél,
-elfedett alázat-
és fel sem nézve tudjuk azt,
hogy hajlik ez a látszat...
 
Fellibben az olcsóságunk,
a szó egyre görbébb.
Összefércelt vágyainkat
amíg megköszönnéd:
 
mért nem hagyod virágzani,
feszülni a csendet?
Degenyeges fényem neszét
neked kell viselned...

Papó

Tágult szemed álmot hasít,
száraz-kötél fáj(ás)án lengsz,
megpuhult csontjaid
leették gondjaid.
 
Kicsimama

Kezedben unoka-meleg
ártatlanság maradt.
Szemedben visszanéztek
                                   az évek.
 
Farakás-hegyben bujdosó
lett a meleg;
azóta soká maradnak
bús vendégnek
                     a telek.
 
Egyenes csendből nincs
több kelés.
Felhőkendődbe kapaszkodott,
feketén lobbant
                      az elmenés.

Kidobsz magadból. Száraz a csend.
Földre rostálsz - csak olyan éppen...
Pünkösd-pokolból visszajutni
mondd: lehajolsz-e egyszer értem,
és mondd: formázol-e agyagba, sárba?

Én beleszorulok az elmúlásba...
                                             ...érted.(?)