kifordultam

A színes álom észrevétlen elgurult.
Mi mosolytalan: össze kéne szedni,
hogy van erő, vagy lesz - ha nincs is,
szennyes csillagokat mosni, teregetni.
 
Vértelen szájú alku ma a hold.
Hogy miért keres, ha soha nem talál.
Két veder zörgő víz a szem,
és minden nap egy békétlen halál.
 
A fény egy rút bogár. És nincsen nyár,
csak holmi szélvonszolta szóbeszéd.
Hogy ősz perel. Az ősz a tévelygőké,
s a tél, a tél az spontán elvetélt.

vannak szavak, miknek szentebb
a kimondhatatlansága és amiket
vétek szájunkra feldédelgetni.
néhány szónak van holtága:
önmagunk kikerülni.
más szavak lágy hurokkal
fonják a mosolyok naplementéjét,
és vannak szavak, mik szégyenlősen
pirulják a lenyelt együttlét
felköhögött őszinteségét.
de az elhajlott sumák szavakat
csak az undor tudja
- egy rálépéssel - kiegyenesíteni.

Szócsillagokat varr a csend árnnyal,
liliomholdból, ékes fonállal.
 
Majd a fény ébred, illan az árnyék
és szebbet hímez a reggel-másképp.
 
Embervilágba cseppen egy lélek,
s talán a világ így lesz fehérebb.
 
Nagyfiúgelgő ma lettél oly nagy:
szemedben testvér-szemek ragyognak.
 
Kicsit kívánok neki, csak ennyit:
mindennap nőjön egy búzaszemnyit.

2013. szeptember 11.

Nagyapám szava kötélen szárad,
felhőkön leng, kék és lila,
betűnként szóródik, s ráalvad
csontvázbélyeges álmaira.
Nagyapám ingyenélő volt.
Most ingyenélőbb magánál.
Árvácskák nőnek ingén át,
s lecsurognak az állán.
Szemében egésznapos csend lakik,
ahogy a rög csak földhöz viszonyulhat,
nagyapám keze szélkóró,
mindennap felzörgeti a múltat.

valahol szálkásodtak az estek
szavak hulltak szakadékba
szájak kőszálain megtört egymásunk
fészektelensége
a nyár elszakadt cérnaszálait
mégis - érted - újrafonom
s az éjszakák hazacsent tükreiben
arcod visszagombolom

(Szeretettel: boldogat...)