kifordultam

Torlasz-magunkon felakadunk.

Adu(n)k. Kéretlen. Közben vagyunk.

Ragacsos kapcsolódási pontok.

Terjeszkedünk és összehúzódunk.

(Plasztikus tömbök, édeni poklok.)

Gombok szakadnak, - a bőr feszes -

kötelez valami makacs vágy.

 

Tűzből a jeges vízbe hullva

mondd, miért kapaszkodok 

újra és újra hozzád?

Miféle vad téboly űz?

Mázollak, te öntözöl,

és arcomra, hajamra száradsz.

 

(Én nem hagyom abba,

de te sem fáradsz...

...át a túlvilágra...)

 

Lelökdösünk szerelmet, egymást,

szaggatjuk a lepedő-eget...

 

Mondd, hányszor lehet még 

összeforrasztani

a törött perceket?

Hosszan futok rajtad,

-mohó- cseppjeid iszom.

(Makulátlan e test.)

Elidőzök részeg-kéjesen,

földrészeid ma is újak.

Felfedezésre vár az est.

 

Magam alá gyűrlek.

Hogy melyikünk az én?

Csak az számít, hogy

forró üveged olvad belém.

 

Beléd nyújtózkodok. Habok

sikoltva szikráznak.

Dús éden-kerted vagyok.

Patakjaim belőled fakadnak...

 

...arcod fürkészem.

És szemed csipkés tükreiben

enyémet is meglelem...

Kánonban zengjük és rímel is,

hát miért ne lenne szentigaz!

A mindig-kisütött szemekben

isten is megpirul...jó vigasz.

 

Nehéz kilátni önmagunkból.

Rég felnőtté vált a jó gyerek.

Lehányjuk az eget a földre 

és csillogunk: olcsó flitterek.

 

Mint mindig: spriccolva hazudsz,

-ami egyébként laza szerelem-

újra izmosodsz - ha tudsz.

(Nekem is könnyebb a verem.)

 

Felszegezel a falra és te esel

le - torkadból gőz-magam sistereg,

szokás szerint búcsút veszel...

És fejfádra szállnak a döglegyek.