Francis Etienne Sicard: Antik világ

Tejfehér csillagok tartják meg a percet.
Az éj szemfedője a füstös holdra hull,
egy gyöngycsepp gurul le és attól megfakul
a sötét álom, s a szemből ki-kirebben.
 
Ezüsthajó a bú, úgy száll, mint egy madár,
suhan a templomok és kikötők felett,
majd azután lassan az űrben megreked.
Onyxtoll az eső, s bíbor a láthatár,
 
szélesedik, hasad az álom: nagy árok.
Majd aranycukorból nő a hajókötél:
még visszahúz, de a fényíz beszivárog.
 
A sors, az ünnepi díszszónokként van itt,
s az antik szigetek reggelén üldögél,
kioltva a lámpák szép holdkanócait.
 
(Saj. ford.)

Francis Etienne Sicard: Lune attique
 
Plastrons d’astre et d’ivoire où se couche le temps,
La lune et son linceul, effarouchant la nuit,
D’une larme perlée, à la saveur de suie,
Percent sommeils et cieux, à pas de revenants.
 
A peine appareillé, son pur vaisseau d’argent
Quitte temples et ports, puis lentement s’enfuit
Vers ces sphères du soir où se glissent des pluies
Dont les plumes d’onyx se tapissent de sang
 
De vastes salles d’or qu’engouffrent les abysses
Dégoulinent de feu, s’attachant au festin
De rêves alléchés par un goűt de réglisse.
 
Les îles alentour s’éteignent une à une,
Et la Grèce apaisée déclame son destin
Sous le rayon brillant d’une mèche de lune.