Csendjeinkben

Nekem mára az álmok puhára
hajtogatott csöndjei maradtak.
Hűsén nem kacag át a remény,
s a ki nem mondott szó vakablak-
nak ütközik.
 
De a bőr forró vászon,
áthajlik az elmúláson
izzadt cseppje, s mint éjlenyomat
feszül rá a végtelenre.
És elnyeli kitárt kezű sikolyomat
a hold.
 
Te talán akkor
már csak a csended hallod...