kicsisara blogja

az idő vasfogát én is érzem, 

öregszem.. a korral jön a bölcselet, a lojalítás, a megértés, és talán az önzetlenség.

fiatalon csak az érdekelt, hogy jól érezzem magam, hogy minden amit szeretnék teljesüljön, hogy mi van a másikkal nem igazán érdekelt, amíg meg nem kaptam az élet első nagypofonját, nagyot szólt, bombaként robbant, a hír, hogy nem sikerült... a tervem a jövővel kapcsolatban elszállt..

új terveket szőttem, de minden tervem kudarcba fullat. állj fel jött egy belső hang ne add fel, nem adtam fel, csak pihennek... sokáig pihentem.

beletörödtem, elfogyott a municíóm, üres lettem, kivűl és belül.. aztán amikor ismét szóba álltam önmagammal, az az istennel, amikor hinni kezdtem abban, hogy talán nekem is van remény a boldogsághoz, talán feltudok építeni egy új életet, talán új énnel, más gondolkodással, jobbá tehetem az életem. sikerült.. igaz ismét darabokra estem, újra és újra felállni nagyon nehéz, a gödör mély, tele depresszióval, haraggal, szégyennel, gyengeséggel.. néha még érzem, hogy a padló kemény, pofára esés fájdalmas.. túl lépni? túl tenni az elvesztésen, megtalálni ismét a reményt, nincs lehetetlen csak tehetetlenség.. és az bőven akad..

nem keresem a boldogságot, nem keresem szerelmet, nem keresek semmit sem.. minden ami kellett valaha nekem ismételten lemondtam.. gyermekeim mosolya, öröme, most még elég.. kitudja, hogy meddig.. de most úgy érzem elég...