kicsisara blogja

... elkezdtem egy történetet mesélni. Már majdnem végeztem amikor a telefonom szórakozni kezdett. Ahogy elkezdek többet írni a telefonom, behülyül és ezt csinálja pl: Drága Egyetlenem Gyernekem Ma Minden Olyan Más.  Szóközt leütve azt hiszi új mondatot szeretnék kezdeni.. talán jobb is. A látás másfajta módjáról szerettem volna beszélni. Ami nem az emberi látás, hanem amikor mást látok más helyet. De nem jött össze (felidegesítettem magam) így töröltem. Régi történet,  talán igaz sem volt,  talán mese, talán a képzeletem játszott velem. De ki tudja.. tanúm az isten. Vagy valami más.

Röviden: ... ártatlan kis gyermek fogja az anyja kezét, a valóvilágban a gyermek nem sír, csak az anyja kezét fogja.. 
de amit én látok: ... szenved a gyerek.. sír.. segítséget kér...
Megrázom magam, újból rá nézek, s ismét csak a síró kisfiút látom. Megcsípem magam, fáj, tehát nem álmodom. Valós. Zöld a lámpa mehetnék de én inkább megállok. Nézem a kisfiút az anyja csúnyán néz rám. Nem érdekelt. Nézem a fiút. Anyuka megszólal mit bámulom a fiát. Rá néztem. Hangosan mondom neki a gyermek bántalmazás az bűn.  Megérdemelte..???.. már emelném fel a hangom.. amikor a kisfiú mondja... amit nem mondott.. hogy ne mert csak én nekem fog fájni..  (nem nekem) könnybe lábadt a szemem.. mit tehettem volna? Semmit? Vagy talán mégis? Utánuk néztem. Szomorúság és tehetetlen düh uralkodott el rajtam. Ezzel az érzésel mentem tovább. 

... kicsit ma csendesebb volt az élet hozzám. 

... ma nem szólt hevesebben a szívem. 
... nem beszélt hozzám
... mert ami tegnap volt az a mába csak emlékként él
Olyan fájdalmas minden mondat amit leírtam. Amikor az ember rájön, hogy minden mese. Az álom félre vezet, mert az agyunk játszik velünk. Az álom azt adja amit és akit és akire amire utoljára gondolunk. A szavak amik elhangzanak, csak azokat ismétli ami az éberlétnél megtetszettek. Megfogott. Ezt az elménk lejátsza nekünk. Átalakítja kénye kedve szerint. Játszik velünk. Ahogy mi tesszük ezt a szavakkal. Aztán az álmodból felébredve, mosolygásod abba marad. Mert rá jössz egyedül vagy. Csalódott leszel. De semmi gond sincs mert az álmok arra valóak, hogy amit a valóságban nem kapsz meg.. azt álmaidban igen. Ooo azok a piszkos fantáziák. És azok a piszkosul mocskos gondolatok, amikor ott érnék utol ahol nem kellene, ahol nem illő. De ha egyszer... Ébrenlét alatt..  amikor dolgod végeztével egy kávé erejéig megpihensz, amikor elgondolkozol, hajadat az ujjaidra csavarva, az alsó ajkad beharapva, átéled azt amire a legjobban vágysz... ooo... és rá döbbensz nem vagy egyedül s figyel valaki. Amikor a révületből fel nézel és tátott szájjal bámuló embert látsz... elpirulsz, zavarba jössz... elfordulnál igaz nincs értelme...mert már késő... ez van... ilyen az élet. 
Aztán ráébredsz menned kell. Mert lejárt az idő. És ürességet érzel a bolond gondolataitól. És mosolyogva tovább állsz  és éled az életed... folytatod a napod...
:) 

... ez a hhuu van bennem.Kiabálnék, de minek?

Tegnap este, olyant tettem amit nem kellett volna. De vágytam az N kritikájára vagy inkább arra, hogy egy kicsit másképpen lásson, ne annak a "cukilánynak" aki tulajdonképpen nem is vagyok. Ő máshogy lát mint ti, mert itt a valós érzéseimet mutatom, az adott pillanat érzéseit. Ami vagy kihat egésznapra vagy nem de az biztos. Az érzelmeimet nem rejtem már annyira el Vele szembe sem. Elkalandoztam. Visszatérve az estére. Átküldtem neki egy nagyon régi blogomat, ami mint mindig csapongó, nagyon kibogozhatatlan, értelmetlen már már félelmetesen őrültnek tűnő, ha nem az. Talán az elijesztés volt a cél. Talán nem csak az "édeslányt" fogja bennem látni. Talán. Elolvasta. Sokáig semmi, csend, várakozás. De ez a várakozás nem volt rossz, rá ébreszteni valakit arra, hogy van egy sötét árny az életembe, hogy vita volt, fájdalom, lelki sérülés, s egy pont az őrület határán, ahol csendben, visszaszólás helyett csendben maradni, milyen nehéz, hogy az akkor három éves picim, ne lásson heves szócsatánál többet, ami egyoldalú volt, hiszen én az anya, nem tehettem meg, hogy elkapjon a hév. Talán ez vagy a félelem, a szenvedő látványomra a kicsiszerelmem odajött hozzám, átölelt, szorosan, félve, szeretve, csendben. A legszebb dolog volt életemben. Egy ártatlan gyermek, aki ott abban a pillantban nem volt gyerek, vigaszom volt. Életem legnehezebb korszakát küldtem át neki. Így kell valakit elijeszteni. De nem ez történt. Egyetlen szóval padlóra küldtem a "sziklát". Le írta a véleményét, ami rideg volt, igazi kritikus. Aztán kitört az ember. Az ember érzései. Felszínre került. A búcsúnk rövid volt udvarias. Az első olyan búcsú volt ami ürességet hagyott bennem. Az nyomasztó volt. Két órán át úgy tenni a dolgokat, hogy az agyad nem ott van. Aztán elő vettem a telefont, le irtam neki azt amit szerettem volna, megkönnyebbültek az érzéseim. Üres maradtam.A célom nem ért célba, nem ijesztettem el, de elgondolkodtattam. Fájdalmat adtam neki, akaratlanul. 
Mindig tudtam megálljt parancsolni az érzéseimnek, de most kényszert éreztem, hogy átküldjem, hogy lásson engem. Hogy tudjam, hogy tudja. 
Az, aki írja.. írta nekem.. az tetszik neki Az, aki írja.
Hogy Én ki vagyok neki nem tudom, hogy ki lehetne Ő számomra? 
A Minden.

A tűzrakás és a mi egymás után.  De közben kattog az elmém. Ilyenekkor a legjobb, agyalsz és közben pakolsz,  teszed amit tenned kell. Aztán felcsendül egy kedvenc dallam ami arra ösztönöz, hogy hajrá öreglány senki sem lát, tombold ki magad, a söprű ami nem boszorkány seprű el repülni nem lehet vele, de mikrofonnak jó lesz. Becsuktam a szemem és neki álltam énekelni. Döcögősen indult.. de amikor a negyedik sornál tartottam bele jöttem. A kiejtés szörnyű volt,  de a lényeg, hogy a magashangokat kiadva, éreztem felszabadulok, átéltem, bőgtem. Megkönnyebbültem.Jaj de kellett ez már nekem! Az elmúlt napok, az elmúlt figyelem,  vagy annak hiánya,  nem tudom. De egyet igen.. kell az őrület.