Kis doktorok

Erdő alján, fémkuckóban, puha-moha ágyikóban, szundikál két kicsi csoda, Mikula és Makula. 
Nem manók és nem koboldok. Két apró lény, űrporontyok.
 Élénk fényű, zöld a testük. Pufókok és jó a kedvük. Merről jöttek? 
Ők sem tudják, mert az utat átaludták. Kikkel jöttek? Rég elmentek. 
Ők maradtak, mert elveszek a nagy zűrzavarban. 
Nem bánkódtak, jó itt lenni, űrhajó sincs visszamenni.
 Készítettek lakóházat. Kamrát, fürdőt és szobákat. 
Sok ablakost, üvegtetőst, sok antennást, adó-vevőst. 
Azt beszélik, hogy gyógyítók, csodatévő kisdoktorok.
Vendégeik erdőlakók. Állatok és furcsa manók.
Minden napjuk egy történet, amiket most  elmesélek.

I.rész

Nyár volt, kukucskált a nap a szoba ablakában. 

-  Ébredjetek, mert megjöttem! A Hasatokra sütöttem!

Nyújtózkodott Mikula, kiugrott az ágyból. 
Makula még ásított, nem kért a látványból.
Tarka levél paplanját a fejére húzta.
Sürgette őt Mikula.
- Ne légy olyan lusta.
Az asztalhoz ültek együtt, így kezdték a napot.
Reggelire földi ízek, finom falatok.   
Furcsa jelek egy fatáblán, tegnapeste vésték bele,
csupa x és ákomákom, a kis lények napirendje.
Ez a jegyzet mindennap új, mert eltűnik magától,
 de csak akkor, ha elkészül minden a listáról.
Nézegették a fatáblát, terveztek egy kertet.
Hogy minek nekik az a kis kert? Ültetni akartak.
Volt mindkettőjük nyakában egy kék, selyemszalag. 
Rajta egy ici-pici doboz, abban találtak három, három magot.
Hogy ki és mikor adta rájuk,  egyikük sem tudta,
de kíváncsiak voltak, hogy mi magok titka. 
Figyelték a mezőt, erdőt, a kikelő növényeket.
Talán, ha elültetik, abból is egy csoda lehet.
Makula kerítést készített, Mikula a földet ásta.
Hamar elkészültek, nincs szükségük varázslásra.
Csináltak egy veteményest és elültették mind a hatot.
Kell még hozzá varázsfőzet, legyen mivel meglocsolni. 
Készítettek egy nagy üstben világító, kék oldatot.
Éppen akkor, mikor befejezték, zaj hallatszott a közeli bokorból. Valaki sírt, szipogott, csipogott.
Keresték a hang gazdáját, ráleltek egy fiókára.
Kicsit szőrös, kicsit tollas kismadárra.
- Hát veled meg mi történt? - kérdezte Makula az ijedt apróságot.
- Kiestem a fészekből.- csipogta - Onnan a magasból, arról a tölgyfáról! 
Nem tudok még repülni. Hogy jutok így oda vissza? 
Egymásra néz Mikula és Makula.
- Megtanítunk! A repülés az nem csoda.
Nem messze találtak egy kidőlt fatörzset, felcibálták a megszeppent madárkát.
- Ugorj innen, tárd a szárnyad! Úgy, ahogyan anyát láttad.
Kitárta a szárnyát a fióka, de hupsz, a fűbe huppant.
- Nem megy ez nekem, talán túl kicsi vagyok.-
csipogta panaszosan.
- Nem baj- mondta Mikula -  gyakorlás a mester titka!
Felvitték újra és újra, olyan hatszor-hétszer,
nyolcadszor már röppent, kilencedszer föl is szállt a magasba.
Tizedszerre már sikerült, , szárnyalt oda és vissza.
 - Köszönöm! Köszönöm!-  csipogta boldogan fölöttük röpködve.
Elköszönt a két űrporonty már alig pislákolt bennük a fény.
Percről percre sápadtabbak, szuszogtak, mert elfáradtak.
A fa tábla is üres lett nincsen mára több feladat,
még megírták az új terveket, és a fényük el is apadt. 
Ágyba bújtak, elpihentek, míg alszanak feltöltődnek.
Így lesznek majd holnap reggel vidámak és fénylőn zöldek.
Mit álmodnak? Messze járnak. Talán "otthon" fogócskáznak.