ki-sebek

Pera76•  2015. december 22. 21:34

ufóknak való bévezető a földi lét útvesztőiben

...avagy hogyan kell a szudvarhelyi merkúr női budijában pisilni

  először is menj a szag után, ha jó az orrod, eléred véle a kilincset. a teljes gázzal kiáradó szarszag ne vegye el a kedvedet, vagy nekem nyolc nevű társasjátékra is vállalkozhatsz. máskülönben vagy belécsorogtatsz, vagy igen. ha van nálad pár pézsé, nyert ügyed van, eggyel megfoghatod a nyúlós kilincset. ha nincs, akkor is megfogatod, R-GO kilincslenyomás nélkül max. duplarugással kerülhetsz ajtón bévül, az meg pénzileg nemigazán lesz kijövedelmező neked. garantálom. de a bíztiőrnek igen, mert két ásítás közé beszoríthat téged. a sarkába.
  beljebb kerülvén meglátod, hogy ott pöffeszkedik még két ajtó a középkori himlőfoltos - vízpettyes - tükörtől s a kagylócsorgástól jobbra, ez utóbbi rásegít a pávlovi reflexekre. természetesen. tetszőlegesen sakkozhatsz, perpill épp melyik illemtudó helyen nincsenek, ha ötöslottód van, és még pézséd, mehetsz tovább a szent ajtó háta mögé. ott észreveszed, a kilincs halvány őszirózsa, de van egy retesz, azt odahúzod a maradék takonytörlővel. nem baj, ha használt, úgyse lássák. még. azután szemügyre veszed, hogy a táskát nincs hova letenni. ill. van: a huddos földre, de ha ezt az intim kapcsolatot kihagynád, akkor szépen leveszed az okulárét a fejedről, a táskába cuppantod, bezipzározod, felakasztod a tatyót a nyakadba.
  ha még élsz, akkor felhúzod a nagykabátod, kicsatolod a nadrágszíjat, kigombolod a kétszemű gombot, letolsz nadrágot, barnacsipkés harisnyát, piros bugyit vagy fordított színekben, és közben imádkozol, nehogy a táska kinyomja a szemedet, megfullasszon a súlya, neadjisten kiszotyogjon belőle az ammóniadús csempére a fésű, tükör, csat, szemüveg, obé, megrágott szájfény, számlák, pénztárca, kanálistető.
  és pisiiiilsz. persze hátul fogod a cókmókod, nehogy odaérjen a budához, a segged se, mivel kösz, nem kérsz szifiliszt, hepatitisz át zéig, ilyen-olyan szedtvevedte pirossárgakék zászlót a férfifaló cunamidra se. mivel hátul nincs szemed, telibe célzod a földet, az ülőkét, a plafont. nem számít, egyetemes testvéri társaságba kerül a te ammóniád, őszintén sziázik a tucatórája ott heverésző többivel.
  mivelhogy a budapapír kitudjakivel kitudjamikor lelépett a tárolóból, megtörlöd a képzeleteddel a pézsét, vagy ahogy akarod. és kielégült mosolyval felöltözöl, kezet mosol, miközben a kint rád várakozó hímtag a látványodra félórás homlokcseppjeit törölve nyugtázza: nem, valóban nem húztad le magad a klotyón. 

Pera76•  2015. december 3. 15:54

Köldökzsinór-effektus

  Meddig egészséges a duálunió? Ahhoz, hogy erről véleményezni lehessen, legelőször is meg kell értsük ezt az alapfogalmat, hogy mit is takar valójában.

  Ha az elején nézzük a folyamatot, ez akkor kezdődik el, amikor egy kisbaba megfogan. Ahogy nő a pici gyerek, egyre szorosabb a kapcsolata az anyával és fordítva. Az anya minden rezdülésére reagál a méhben, és természetesen a külvilágból hozzá érkező másfajta ingerekre is, a maga speciális módján. A méhlepényt a magzattal a köldökzsinór köti össze, ezen keresztül jut táplálékhoz, levegőhöz a baba, és születés után optimális esetben a már nem pulzáló köldökzsinórt elvágják – örvendetes az, hogy erre egyre többen figyelnek, tudniillik: a köldökzsinórban levő erek működése folyamatosan lassul, és ha hirtelen elvágják, idő előtt, akkor a babát tulajdonképpen levegővételre kényszerítik – nem beszélve az erőszak másik bevált szokásával együtt, mikoronis fejre állítva, két lábánál és hátánál tartva alaposan fenéken csapkodják, hogy felsírjon – ezáltal meg is kapja az első adag hatalmas stresszfaktort, ami majdan szakemberek segítségét veheti igénybe…

  (Nem vehetünk természetesnek olyan dolgokat, mik nem azok, és szabad ismerkedni olyan eljárásokkal, mik humánusabbak, persze a nagy halmazban mindenkinek joga van ahhoz, hogy a saját számára legmegfelelőbbnek hitt eljárásokat igényelje, azaz joga van megismerni és tudni, mi közül választhat. Akármelyiket is véli bárki jobbnak, legyen úgy.)

  Megszületése után a kisbaba teljes mértékben kiszolgáltatott, legelőször is az anyára van szüksége, ki táplálja, óvja, szereti és ezáltal a kicsi egynek képzeli magát az anyával, az anya meg tudat alatt és tudatosan is ehhez hasonlóan érzi, mivel ő hordozta, ő szülte a gyereket, ő is neveli jórészt, tehát rá van utalva és ez így is helyes egy ideig. Viszont ahogy nő a gyerek, úgy önállósodik. Ha hagyják. Az ősi szeretet átalakul szociális szeretetté, a gyerek apához, a család többi részéhez is kapcsolódik – és itt szakad meg először részlegesen a duálunió - amit egy anya sokszor nehezen fogad el. Pedig a gyereket nem szabadna kisajátítani.

  Kapunk egy lelket. (Vagy lehívtuk – kinek-kinek a hite szerint.) Anyaként. Ajándékba. A fő feladatunk az, hogy legjobb tudásunk szerint felneveljük – bizonyára hibáztunk sokszor, és évek távlatából nézve sok mindent másképp csinálnánk, de a lelkiismeret megnyugtatása érdekében és mert így a való, azt tudom mondani, hogy akkor és ott úgy éreztük helyesnek, ennyire tellett tőlünk.  Felneveljük szeretettel, felkészítjük az életre úgy, ahogy tudjuk, ahogy sikerül, és ugyancsak optimális esetben nem tápláljuk a gyerekbe saját be nem fejezett álmainkat, hanem a gyerek vágyait, álmait előtérbe helyezve, a képességeinek megfelelően segíteni kell, hogy a saját útját járja, a saját terveit, céljait kövesse és elérje. (Rengeteg szülőnél látok tévedéseket, hogy pl. egyik orvos szeretett volna lenni, de nem volt anyagi lehetősége ahhoz, hát a gyereket tereli e pálya felé, és a csúnya szóval élve a belét kidolgozza azért, hogy a gyerekből az legyen, mit ő akar, s mit a gyerek egyáltalán nem… a másik a családi szabóságba fogja be a lánygyermeket, ki focista akar lenni, de hát ugye, egy lány ne focizzon. Stb.)

  Tehát: „ha egy gyerek tulipánnak született, ne akarjunk belőle rózsát nevelni, a tulipánságában kapjon támogatást és pozitív ösztönzést…”

  Ahhoz, hogy egy gyerek ép lelkületű, normális  - jó - felnőtté válhasson, elsősorban a szülői hozzáállás milyensége a meghatározó – természetesen számos más tényező befolyásolhatja ezt, barátok, rokonok, más társadalmi csoportok sokat tudnak nyomni a latban – viszont az alapokat otthonról kapja meg, és 6,5-7 éves koráig amit tapasztal, az lesz a hitrendszere, az lesz az alap, amire majd építkezni fog, mint egy várra/házra/viskóra… és nagyon nem mindegy, mit kap.

  Amikor meg felnő, és eljő az ideje, a gyereket tudni kell elengedni, hadd szárnyaljon szabadon. Azaz egy anyának fontos az, hogy megértse: a gyerek önálló individuum, a láthatatlan köldökzsinór ugyan megmarad egy élet hosszán, de azon át nem szabad kényünk-kedvünk szerint irányítani, rángatni, nem vásári marionettfigura egy gyerek. Főleg ha már felnőttszámba veendő. Akit jól neveltek, önállóan megáll, a saját lábán, haza-hazatér megpihenni, természetesen lehet támogatni, segíteni, ha hibázik, főleg akkor, de szeretettel, megértéssel figyelembe kell venni a gyerek – aki már felnőtt - saját speciális igényeit, a saját útján engedni: hadd járjon.

  És akár fiú, akár lány, előbb-utóbb eljöhet az az idő, mikor párt választ magának. Sok anyában ezen a ponton támad fel az anyatigris-állapot. Sajnos nem minden anya érti meg, hogy a gyerekét megtanulja elengedni, hiszen a státuszából veszít: eddig ő volt az első, úgymond, most meg a vő-, menyjelölt lép a helyébe. Tán a vejekkel kevesebb konfliktus adódik, de fiús anyáknál más nő – meny – kerül a képbe és ez hatalmi csorbulással jár.

  Pedig nem így van. Csupán a „szerepek” értékelődnek át, és az, ami természetes: az élet követeli ki magának az újabb állomást. Ezt ha megértjük és el tudjuk fogadni – mármint hogy egy gyerek se a miénk, nem tárgy, nem bábu – hanem önálló emberré vált lélek, akit felneveltünk és engedünk repülni, nem szárnyait csonkolva magunk mellett bicegve tartani, akkor mi is, ő is és a környezetünk is káoszmentesebbé válhat. Nem kis erőfeszítésbe kerül nem beleszólni mindenbe, nem ellenőrizni, irányítani, olykor majomszeretetből rátelepedni annyira a fiatalokra, hogy majd megfulladnak  - hanem támogatni, segíteni – főleg akkor, ha kérik. Kéretlen, tolakodva, szent és sérthetetlen tudásunkkal felbástyázva nem biztos, hogy jót teszünk. Általában biztos, hogy jót nem. A másik nő is élő ember, élő lélek, akkor is, ha fiatalabb, esetenként tudatlanabb, tapasztalatlanabb, saját akarattal rendelkezik, saját komfortzónával, amibe kopogtatás nélkül nem illik betolakodni, hiszen az ajtót vendégségbe menet nem vesszük le és törjük össze, hanem illedelmesen kopogunk, a sáros cipőket meg lehúzzuk. És úgy viselkedünk általánosan, ahogy a ház íratlan szabályai szerint megengedhető. Ez persze oda-vissza érvényes. Tehát a már nem pulzáló köldökzsinór elmetszése után a csonk emlékeztet, de már fizikailag leváltunk az anyáról. És ahogy felnőtté váltunk, a láthatatlan szálakról is illik képletesen leválni és engedni leválni... Nem elszakadni.

Gondolkodjunk el…

Pera76•  2015. december 1. 16:47

Mindig van választás

   Az olvasás, az írás és a helyesírás az általános iskolában - vagy esetenként már azelőtt - elsajátítandó szükség, ahhoz, hogy az emberi társadalomba szervesen be tudjunk illeszkedni, hogy normális értelemben vett felnőttekké válhassunk, nem mellesleg verbális kifejezésünk gazdagodik, csakúgy mint a gondolkodásmódunk és a képzeletünk ezek által is. Egyszerű szóval mondhatni: fennmaradásunk egyik alapvető kulcsai.

  A tanulás főképpen a gyerekek számára egyfajta felfedezés kéne legyen, örömteli dolog, mert anélkül csak erőltetés, kínlódás az egész. Elég sok gyereknél előfordul a diszlexia, diszgráfia, diszkalkulia pl., rengetegféle tünetekkel, problémákkal. (Egyes becslések szerint a gyerekek egyharmada küzd tanulási nehézségekkel, és az azok miatt kialakuló magatartászavaroktól, rossz iskolai eredményektől.) Ezek az egyébként normál képességű gyermekek messze elmaradhatnak olvasás, írás, beszéd terén a társaiktól, de más területeken zsenik is lehetnek.(!)

  Betűtévesztések, magánhangzócserék, számok, szavak összekeveredése, szómegtalálási nehézség, tükörírás, és még sok más tünet hozza át ezen zavarokat, és nagyon fontos az, hogy időben felismerjék a szülők, pedagógusok; a gyermek kapjon megfelelő kezelést, ami által javulnak a képességei, nem lesz tele kudarcélménnyel, szorongással, önbizalomhiánnyal, önértékelési zavarokkal, és sikeres, boldog, depressziómentes felnőtté válhat. (Minden gyerek sorsáért elsősorban a szülő felelős - ezt ne feledjük el, és amin lehet: fontos segíteni.)

  A diszlexia a korai gyermekkor során a koordináció elsajátításának sikertelensége miatt alakul ki, a két agyfélteke összehangolt működésének hiánya okozza. Jó hír az, hogy az agyféltekék működését lehet fejleszteni különféle speciális mozgásokkal, művészetterápiával - az érzékszervek általi fejlesztésekkel, akár otthon elvégzendő gyakorlatokkal, stb., és nem utolsó sorban nagyon fontos a pozitív megerősítések átadása a gyereknek. Mondhatjuk azt, hogy a diszlexia és a többi ehhez társuló probléma egyszerű idegrendszeri funkció, nem diszfunkció...

  Mit tud segíteni ezen esetekben egy kineziológus? A tanulási nehézségek okának felderítésével, a tanulási lehetőség megtagadásával járó érzelmi stressz feloldásával, esetenkénti speciális korrekciós gyakorlatokkal együtt képes segíteni a szervezet öngyógyításában. Mert mindig van választás.

(Péter Éva Erika - kineziológus-hallgató, II-es modul, One Brain)


Pera76•  2015. november 8. 15:50

Gólyameséken túl

  Miért léteznek még tabutémák? Mi is a tabu kérdésköre? Többségében halványan sejtjük, néhányan esetleg biztosra tudjuk, hogy valami, ami tilos, amit nem hozhatunk szóba - az egy adott közösségben meglévő társadalmi, vallási elvárások, a neveltetés, az erkölcsi normák miatt, esetleg másegyebekért. Vannak dolgok, amikről nem beszélünk, néha félremagyarázunk, vagy futólagosan érintünk olyan témákat, mik ugyan fontossági sorrendben messzemenőleg legelöl lehetnének ahhoz, hogy ép értékítéletű, testi-lelki-szellemi harmóniában élő felnőtteket neveljünk a gyerekeinkből. Mindenkinek joga van a tisztánlátáshoz, és nagyon fontos az, hogy egy gyerek a korához képest megértsen dolgokat - de ehhez szükséges a teljes értékű, valós, normális információk átadása részünkről.(Nem a kamuzás.) Ezt mi, felnőttek tudjuk megtenni, elsősorban a szülők, majd a pedagógusok, de mindenkitől kap információt egy kisember, akarva-akaratlan. Olykor a nem megfelelőt is. (Sajnos.)

  Egy gyereket már a születése percében nevelhetünk, sőt, már az anyaméhben, hiszen a fogantatás pillanatától kezdve egy élő kis lélekről beszélhetünk, aki ahogy fejlődik, ahogyan növekszik: tapasztal, figyel, érzékel és kommunikál a maga pici módján. Bizony-bizony: kifejezi nemtetszését, vagy mosolyog, ha jól érzi magát... és ez korántsem minden. Születése után pedig folyamatosan még több információt gyűjt a világról, és ezt elsősorban az édesanyjától kaphatja meg, hiszen ő táplálja, dudujgatja; ha sír: vigasztalja, öleli, szereti, egyszóval:testi-lelki kontaktusban él normális esetben a gyerek és az anya. Ahogy meg nő, egyre több dolog érdekli, kezdi felfedezni a világot, tapasztalatokat gyűjt és értelemszerűen ahhoz, hogy többet tanulhasson: kérdez. (Jó esetben.) És itt van a kutya elásva: mert ha kérdez a kicsi és arra olyan válaszokat kap, amik őszinték, igazak - a szülők a gyerek korához mérten és legjobb tudásuk szerint nevelik, tanítják, felvilágosítják: majdnem minden esetben képes lesz helytállni bizonyos szituációkban, nyitottabb, emberibb, igazabb felnőtté válhat.(Pozitív láncreakció.)

  Október 29-én a szentegyházi városi könyvtárban a lassan öt éves jubilálást elérő, Finta Erika könyvtárosnő által létrehozott, az Egyszerűen nő címen ismert előadások, foglalatosságok meghívott referense volt Mihály Tünde pszichológusnő és pozitív pszichoterapeuta. A fiatal, és ahogy tapasztaltam, mély szakmai tudással rendelkező pszichológusnő egy olyan témáról véleményezett, tartott előadást, amely minden embert érinthet, férfiakat, nőket egyaránt és a gyerekeket is. A téma: Szexuális nevelés az óvodától a középiskoláig. És amelyről elég keveset beszélünk, mindenesetre a lényegesnél kevesebbet. (Pedig fennmaradásunk alapvető funkciója is ehhez kapcsolandó, a higiéniára nevelés, az egészségmegőrzéssel együtt, a reális értékképek majdani kialakulásának megalapozása, és örömforrás része is. Bizony, bizony.) Kezdve azon, hogy a kisgyerek azon kérdésére, hogy születik a gyerek, általában startból rávágjuk: a gólya hozza csőrében, és beejti a kéményen. Persze ez vicces dolognak tűnhet, de ha alaposan belegondolunk, az utóhatásai egy-egy ilyen kijelentésnek nem azok lesznek, mik rendes eredményekhez vezethetik a gyerek értelmi fejlődését. (Természetesen az sem megoldás, hogy hűbelebalázs módjára szembesítjük olyansmivel, ami még nem tartozik egy gyerekre.) Vagy általunk kényesnek titulált más témakörökre is sete-suta válaszokat adunk a gyerekeknek - mert magunk se tudjuk, mit is mondhatunk, hogy helyes legyen és jó - s nagy valószínűséggel anno minket sem világosítottak fel a testünkkel, természetes testi változásainkkal kapcsolatosan - vagy elnapoljuk a válaszadást, elkendőzzük. De attól a gyerekben a kérdőjel megmarad, a kíváncsiság is, hiszen azért született, hogy felfedezze a világot, éljen, egészséges felnőtté válhasson - és ha nem kap számára megfelelő feleletet, reakciót: máshol szerzi be az ismereteket (internet, okostelefonok világában sajnos birtokába juthat sokszor téves információ, ami általában nem válik hasznára vagy a kamaszkorban levők egymástól, „nem jóérzésű felnőttektől”  szereznek néha téves adatokat), tehát fontos, nagyon lényeges, hogy mi - esetlegesen meglévő gátlásainkat leküzdve és magunk is változva adhassunk át nekik helyes tudást, értelmes feleleteket. Hogy hitelesek lehessünk mi is felnőttekül, bízhassanak bennünk a gyerekek, hogy a lányok, fiúk megértsék egymás különbözőségeit, hasonlóságaikat, a testi jellegzetességek folyamatos változásaival legyenek képben, lelkileg lehessen minden ember erős, értékes, érezzük jól magunk a bőrünkben akár gyerekként, akár felnőttként, nőként, férfiként.
  Tehát a gyerek kérdez, és a feleletekből is tanul. Cselekszik dolgokat öntudatlanul akár, mikre oda kell figyelni, az általunk leghelyesebbnek vélt iránymutatást adni át, de erre mi, felnőttek is csak úgy vagyunk képesek, ha a jó utat mi is tudjuk. És a berögződött, elavult szokásokat, eszméket, amik már nem állják meg a helyüket – és talán régebb sem voltak megfelelőek – próbáljuk meg magunkban kicserélni, valamelyest átprogramozni magunkat, mert ahhoz, hogy változtatni tudjunk, előbb nekünk fontos alakulni. Biztos szerencsés az a gyerek-szülő kapcsolat, ahol már őszintén, egyenesen, nyitottan képesek kommunikálni, viselkedni, élni, ám az sem baj, ha nem megy minden a legtökéletesebben, hibázunk jajdesokszor, de általában lehet segíteni a problémákon, a tévedések felülírhatóak, legtöbbször regenerálhatóak. Viszont előbb kell ehhez egy hatalmas adag felismerés, a változásokra való hajlam, a nyitottság, befogadása az új információknak, elemzés, letisztázás és szeretettel, türelemmel, ésszel való tanítás. Ami ha nem megy nekünk, bármennyire is szeretnénk, szakpedagógus bevonásával is történhet akár.

(Újságcikkem)

Pera76•  2015. november 5. 14:54

Kérdezz-felelj

Szép dolog-e lekicsinylő, esetenként becsmérlő megjegyzéseket tenni azokra az emberekre, kiknek a kultúrájuk, vallásuk, (tév)neveltetésük szerint nincs egyenjogúság nő és férfi között?   

   Akik szerint a férfiak isten koronázatlan teremtményei, kiknek jogukban áll tanulni, felkapaszkodni ranglétrákon az egekig, akkor és úgy azt tenni, mi éppen jólesik, a nők meg másod-, tizedrangú asszonyállatok, kiknek a neve: csitt. Akik engedéllyel szólalhatnak meg, és az igen, nem a szókincsük lényege, kiknek mosolyogni illik – ha belül szétrepednek is – kiszolgálni a teremtés ékszereit: kötelességük, testi-lelki kihasználásuk természetes… egy-két pofon nem más, mint simogatás, a nagyobb viharnyi ügyeket pedig viselni kell engedelmesen, némán…

  Magyarán: mennyire avatkozhatunk be ilyen dolgokba, ott, ahol létező jelenség, szabad-e felhívni a figyelmet arra, hogy ez természetellenes viselkedésforma, szabad-e megmutatni azt, hogy létezik más út, egy olyan, ahol a nő Nő – a maga teljes valójában, a férfi meg Férfi, miközben mindkét nem a maga különbözőségeivel mégis egyenrangú fél, a hasonlóságokkal együtt?
  A szemfelnyitogatáshoz sok bátorság szükségeltetik, a célba érés pedig meglehetősen ingatag lábakon áll, úgy gondolom. Föld nevű csodaszép romjaiban heverő bolygónk megszámlálhatatlan kultúrát tart meg kebelén, sokszínű vallású, nemzetiségű, felfogású embert, de az ember szó mindegyikünkben közös. (Kéne legyen.) Az emberség már szétágazó fogalmat takar olykor…

  Igen, problematikus napirendi témán lovagolunk, tényleg víz helyett a csapból is az folyik ki, hogy Európánk mivé válhat, ha az évszázadok óta otthonos lakosság felhígul. Ha jöhetnek-mehetnek, letelepedhetnek akármely más kontinens lakói, vajon képesek lesznek integrálódni, alkalmazkodni olyan szokásokhoz, eszmékhez, miket nem vallanak sajátjuknak.

  Én úgy vélem, hogy nem szükség feladni az ÉN-t teljesen, viszont mindenképpen annak, azoknak kéne alakulni, akik nem őshonosak. Akik más helységbe/országba/kontinensre szándékoznak menni, s élni: az ottlevőkhöz kéne csiszolódni. És mindezeken felül átalakulni úgy, hogy ami téves eszme: félretenni, ami rossz szokás: kicserélni másra, újabbra, megtarthatóbbra.

  Mi Erdélyből ezt nagyjából közvetve és közvetetten is tapasztaljuk, főleg székelyvidéken, mert a mai napig létező zárt közösségek a saját életvitelükkel vannak el, a migráció fogalmát tévéből, netről ismerjük legtöbben, de sokan kikényszerülnek más országokba egy jobb megélhetésért. És ők szembesülhetnek naponta nemhazájukbéli emberekkel, viselkedési formákkal.

  Viszont nagyközségünkben élek több évtizede és rengeteg ilyen-olyan jellegű tapasztalattal gazdagodva felteszek pár kérdést én is az embereknek. Jogos-e az, ha egy nő munkából – legtöbbször túlórák és jó egy-két órai ingázás után - hazaványolódik, az összes házimunkát elvégzi, amit tud, gyerekeket nevel, tanít és még a hátramaradó rengeteg szabadidejében mezőre futkorászik? Jogos-e gyászolni nőknek közeli rokonokat talpig feketében évekig? Egy temetési menetben jogos-e ha a férfiak elől mennek, a nők hátul?  Templomban külön padokra kell-e ülni a gyerekeknek, nőknek, férfiaknak? Tűrni kell-e, ha pofon csattan – esetleg mindkét fél részéről, hogy a keserhumor se maradjon ki ma se belőlem, és mert van példa arra is, mikor nő ver férfit – és azt, ha lelkileg ütnek? Ha egy nő ideges, hisztis, rá kell-e nyomni a bélyeget röhögve: biztos menstruál? Jogos-e, ha egy nő várandósságát végigcsinálja, világra hozza a gyereket, és a férfi is eljöhet gyereknevelésre? Mi anyák, érezzük-e azt, gondolkodunk-e el azon, hogy milyen gyerekeket nevelünk fel? Mire tanítjuk, és mire nem, ahhoz, hogy lássanak?

És együgyű kérdéseim is lennének. Van-e jó férfiszakács? És jó autószerelőnő?

Vagyunk-e köszönőviszonyban mások elveivel, szokásaival? Ezt szerintem válaszolja meg mindenki előbb saját magának.

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom