ki-sebek

Pera76•  2017. január 20. 13:02

Becs, nembecs

 A netes irodalmi oldalak becses és nembecses tagjaihoz. Pont.

(Igen, nem szabadna minősítsünk embereket – csak szóbeli/tettleges megnyilvánulásokra aggathatunk rá ilyen-olyan jelzőket és tudom ezt is: alcímben nem pontozunk, de itt szerepe, helye, értelme lesz a jelzőknek és a pontnak – tehát nem nyomom ki egyiknek se a szemét. Még.)

Emberhonunkban rengeteg alkotókedv mutatkozik meg különféle megnyilvánulásokban; az irodalom, főleg a verselgetés menő műfaj még manapság is. (Mondjuk az más tál tészta, hogy alkotni többen szeretnek, mint olvasni, de erről is pár szót majd fröcsögök pár körrel hátrább.)

Általában, zömében a lányok/nők nyálcsorgatásig tátott szájjal bírják, ha múzsává nemesedhetnek - azaz megihletik a költőt, s egy-egy adott vers róluk/hozzájuk szólhat. (Szülinapi ajándékötlet nekik: tálca nyálfogásra.) És hihetetlen, de vannak még széplelkű fiúk/férfiak is, akikről/akikhez lehet rímes és rímtelen sorokat faragni. Az első megnevezettek - fiúkák - örömükben eljárják a serketáncot – mondjuk öt darab Calgont nem árt nekik előtte beadni, hogyha már rázzák maguk, vízkőtelenedjenek is. A férfiaknak meg széket tolni az eltátott szájuk alá, nehogy leessen az álluk az őket  zeuszoló csúcs-szupi vers hallatán. De.

A verseket tehát megalkotjuk. Először a fióknak. Aztán optimális esetben egy-két-száz alvás után kituszkoljuk a napfényre, büszkén/sután. Ki ahogy. A napfény, a mennyország, a civilizáció istencsászára nem más, mint az internet tágas, orbitális, seelejesevége terjedelmű világa, ahol boldog-boldogtalan megnyilvánulhat, álarcosan - főleg - név, identitás nélkül. Ezzel addig nincs nagy baj, amíg egy adott oldal működtetői által meghatározott szabályokban foglaltak szerint képes valaki létezni, viselkedni, megnyilvánulni. A problémák akkor merülnek fel a tó alján békésen ringatózó iszapból, amikor trollokat kezd termelni a béke. A trollok jó büdös ká anyja. Mondanám. De sok esetben szegény szülőjelölt esetleg csak arról tehet, hogy világra okádta ezen agyhelyhiányos kórral küszködő inkubátorszökevényeket, ugyanis talán, esetleg, valószínűleg – de erre nem vennék mérget - nem feltétlenül a nevelés járul hozzá az erkölcsi/eszmei/közösségi értékrendek  részleges meglyukasodottságához.  Persze alapjáraton és elsődlegesen számít, hogy egy embernek volt-e gyerekszobája, úgymond, de a környezeti tényezők, barátok, csoportosulások is elvihetik valamerre, az optimálisnak tartott jó iránytól főleg balra át. Viszont mindmáig azt vallom, személyes meggyőződésből, hogy amely lény az értelem szikrájával rendelkezik, annak, ha kisiklik is az esze kereke olykor, mégis képes behatárolni egy fogalom, gondolat tett milyenségét egy zónán belül.  Csak képes eldönteni valamiről egy adott társadalmi, civilizációs formán belül, hogy az helyes-e avagy nem. Mert ha nem, ott gáz van. Nagy és szagos.  

Hülyeséget mindenki elkövet, de okos ember más kárán tanul, a félokos magán. Egyszer. Azok meg, kik ugyanazt a hibát legalább ötször elkövetik, és akkor sem biztosak abban, hogy elég volt tanulni, nos, azok bizonyára prokarióták.

A trollok is prokarióták. Szaporodnak, mint az istennyila nyári záporok alatt, nőnek, mint gomba az erdőben, kiirthatatlanok, eltaposhatatlanok. Arcuk elszarusodott állapotú és meglehetősen nagy, mivel  kétpofára zabálják az egójuk termelte díszpintyeket. Anyagcseréjük hátsó termékeit mások orra alá ürítik. Csakazértis.  Mindenféle szélsőséges körülmények között elvannak, a békaszárny repedéseiben is pont úgy tanyáznak, mint a krétaporháton. Hatalmasra szoktak dagadni a helyenközi esőzések - szép beszédek – hatására, és szart sem ér a légycsapó/patkánycsapda; a cipőtalp-csattogás  a fejükön, lábujjak fenék felé irányzott billentése pipepurc számukra. Biciklimelltartót, szeplőmacskazenét, Wc papír-lekvárt a pillanat pillanata alatt készítenek, merthát az semmiség számukra, viszont a békét gyorsabban elüldözik mindenhonnan, mint Calais és Márcsakvoltszabadjurópa dzsungeleiből ikertestvéreiket a NÖMÉE - a Nagyösszefogás és Ölelkezések Mennyei Békefenntartó Erői.

Szóval a trollok élnek és virulnak. Szétoffollják a búzafamézes szerelembe ragadtak csókjaitól kezdve a falfestmények villanylegyújtóin át a porszívózsennyegést ajnározó kecskefelvonókat, a gólyalábsütibe töpnek, lepisálják a napot, a holdat, a csillaghadsereget, szmájlivárukba bástyázzák maguk, de az aranyhajú hercegnők szőrszálain nem ereszkednének le a nagy nihilbe semmi pénzért. Pedig ez lenne a megoldás számukra.

Ám a trolloknál nagyobb meglepi is leledzik drága anyaországunk kisebb-nagyobb tördelésű majdszázéves újságjában.  A mai szent napon bukkantam rá egyik neves netes irodalmi oldalon egy betűfestékes cikkű, elementáris erejű dologra: döbbenten láttam azt a tényt, hogy irodalommal, konkrétan évek óta verssekkel foglalkozó ember nem tudja azt, hogy mi a ballada. Na, akkor, mi a lótúrónak alkot egyáltalán az ilyen verset és miért is nevezik költőnek az illetőt?  Lehet, hogy én vagyok eltájolt iránytű, de úgy gondolom, hogy a velünk született tehetség mellé azért némi verstani műfajismeret, költészettan csak szükséges. Hát bugyuta példával élve: milyen ács az, aki nem tudja, hogy fából van a mestergerenda? (Ja. Igaz. Manapság betonból is készítenek…) Milyen ács az, aki azt hiszi a bakról, jobb esetben, hogy sünkefe? Tehát: aki ácsnak titulálja magát, és nem tudja az alapanyagok összetételét, nincs eszköze, szerszáma a házépítéshez, és ráadásul hatalmas tériszonya van, abból legfeljebb pipalábszárkészítő lehet vagy fogpiszkálómenedzser. Más szűkön.

Ha nagyapó lennék, ezt mondanám a kisunokámnak: előbb tanuld meg az elsajátítandó szakma csínját-bínját, gyermek, ismerd meg az eszközök mibenlétét, építs egyszer kulimászos kulipintyót, aztán építsd fel az ötvenezredik bánffyhunyadi cigodát.  És azután igyál meg egy rendes, igazi unikumot. És felejtsd el az örök örökkéjéig a pléhtetejű, tízemeletes, tyúkszartól hangos cifra hunyadijánosokat, matyikat. Úgyis oda az igazság. De nem csinálok nemváltó műtétet, az tuti, úgyhogy a nagyapóságnak lőttek.

A másik baromság az, mikor szerkik, mentorok, mecénások egy szegényparaszti verset átformálnak saját ízlésüknek megfelelően – merő jóakaratból. ( Egy dolgot jó lenne felvésni az értelem fájára: az ízlés nem egyenlő a tudással, tehetséggel, jó szemmel.  A tehetséget meg kölcsön lehet kérni, de az pont olyan rusnya, mint a kölcsönkérés – akinek van, az nem ad, akinek meg nincs, az adna, de miből?) És ha az illető versfaragó nem azonosul az atyaisten dicsőségével, akkor bizony sutba lesz dobva becses irománya. S kész. Ez annyira helyes, mint a nogobangók állítása: azaz a földünk egy zebratehén, a szarván ülnek az istenek, és hátul potyogtak ki az emberek. (Ez utóbbi tán mégis igaz.)

Tehát: tanácsot adni szabad, főleg ha elvárják, de ne ilyen módon, és főleg a leglegleglényegesebb: a szerző személyiségének átformálása tilos. Nem igazán vall nagy ikúra az, mikor rávarrjuk a gombot a szerző fülehelyére, miután lenyiszáltuk azt, mert szerintünk azt így kell. A fül helye genetikailag kódolt, optimális esetben a fej két oldalán van belőle egy-egy. (Ufónautáknak, fénylényeknek, lényfényeknek: nem elől a homlokon vagy a szájon, meg hátul a hajsodrásban vannak a fülek, hanem pár fokkal azért oldalabbra). Egyeseknél néha fal van, fülekestől, másoknál a fül a seggükre nőtt, de az ilyen speciális eseteken már a bráhmin-Jodamester-Mózes csodatévők sem tudnak segíteni.  

Szóval a személyiség van. Vagy nincs. Amikor van, az bizony olyan-amilyen, és amikor amilyen, azt nem a mi tisztünk – sem tábornokunk – helyretenni úgy, ahogy szerintünk megfelelő a versek méltatása helyett. A személyiségtorzulások oka bonyolult – és míg emberből vagyunk, addig hibáink is virulnak, mint a napocska délidőben, nyáron, Hawaii-in.  Nem mórickolhatunk gyíkból ementáli sajtot, sajtból fügefalevelet karácsonyfaturmixízben. Nem is kell az emberi hibákat dédelgetni, de változtatni azokon csak az egyén képes. Nem mi. Ám versei helyett személyiségét ne formáljuk. Verseit se kényünkre-kedvünkre. Adjunk tippeket, ötleteket, de csakis akkor, ha ügyesebbek/okosabbak/tanultabbak… lehetünk általa. Aki nincs tiszta pelenkában önmagával, és még csak a porban húzogassa – igen: nem tja, ssa – a babakocsit az utcán ötévesen, az ne akarjon rögvest házasodni. Nem érett még arra a limbilimbije. Sem az unciása.  

Emberizink, írj, alkoss, hiszen mit negyvenezer költő Magyaral- és felföldön,  pirkáld le örömed-bánatod, de ha a parnasszusz dokkjától feljebb akarsz kerülni, akkor nézd meg a déenesed, ha nincs tehetséged benne, ne próbálkozz. Ha nem tanulsz: ne próbálkozz. Ha lusta, dög disznó vagy: ne próbálkozz. Az esélyed a mínusz végtelen gyökkböbén lesz.

Aztán tanuld meg előbb, te hétszűnyű kapanyányimonyók, hogy az igekötők nem hátul kullognak, mint a juh segge,  a bárány felhőt, sárga lázat, tojás likőrt nyugodtan pároztassad, az elvetemült gonoszabbak az anyóst is összehozhatják a nyelvével. (Gyengébbek kedvéért latinul úgyis csak Sansevieria lesz belőle.) Ja, rossz az, aki rosszra gondol.
A néniképp nem némiképp. A tolyás, fákja, gója leírása  S.O.S. jelnek – tenyérnyomnak - minősül a Titanic autóablakán, a goja elkövetésekor lemegy hídba Bud Spencer és a jóég somolyogva elszállíttat hátul összekötözött fehér kabátban, menóraként villogó szemekkel, nénózva, egy tütükében.  Stb. (Aki az iskola mellé járt: sajnálom. A  helyesírás az általánosban  még megvan, nem szökött el.)

Tehát szögezzük le, illetve eme két lator – troll és balladabuta - mellé akár fel a következő tízparit:

1.       Imádd a verseket, szolgálj a múzsádnak, ha meg kuka, billentsd hátsón. (Magadat.)

2.       Ne vedd a tápcsatorna legelső alkotórészébe a végterméked lágyan. Keményen se.

3.       Emeld fel a mércét, normát, trollnévnapra küldjél bombát. – E nemes versnél feljebb ha nem látsz, akkor ne nézz. Ugyanis ez a határ.

4.       Tisztelet van, kivétel nincs.

5.       Ha arra a következtetésre jut bármely szakmánfelül trónoló úr(nő), hogy a versed  épp annyit ér, mint egy zsemlefokmérő, akkor  oda-vissza tilos az acélmérgezés, a kendernyaksál, a zsilettfülhegyezés, a sínbetegség, pánikula idején csakis lónyompikulával lehet fizetni.

6.       Nyugodtan hajózz el Leszbosz szigetére nyaralni, a szaphói sorok levendulakakaillata színigaz, éljen Plátó, Nárkisszosz tükre, de legjobban Lilith és Ádámusz a paraditsum előtt. (Évácska, nos, neked egyelőre kuss. Még nem állsz egyenlőre.)

7.       Más tulajdonát macskakörömmel elkaparhatod a sárga föld irigységébe, addig, és ne tovább.

8.       A költő mindig igazat mond. A költő mindig igazat mond. A költő mindig igazat mond. A költő mindig igazat mond. A költő mindig igazat mond. A költő mindig igazat mond. A költő mindig igazat mond. A költő mindig igazat mond. A költő mindig igazat mond. A költő mindig igazat mond.

9.       A kívánság és a beteljesülés között fényévek találhatóak, az időutazás meg tegnap is megfelelő lenne.  Szóval : álmodj, királylány.

10.   És álmodj, királyfi.

 

 

                                                                     

Pera76•  2016. december 12. 11:28

Antarktisza

Mi van SZ. városban  2016. december 7-én délutánjában? Kutyahideg b +. Azaz:  muzi. Antarktisz, Pólvóker, kutyaszínészek.  Kifejtsem hosszasan, hogy más is megértse, miért volt ez úgy? Na jó. Mégse. Mégisigen. Tehát.

Antarktiszt láttam miniben.  Eddig fogalmam sem volt arról, hogy nőnemű ez a hölgyemény, és teljes bizonyossággal voksomat ma se tenném mellette, mert olyan, mint a jú, de merré – zőőőccség, némi holland tulip beütéssel és vajjal a füle megett – de egye fene. Ha nem lenne, ezt is ki kéne találni… A furfangos góbé atyafiaknak meg épp van, mitől főjön most a fejük, hadd, ne kelljen gomblikat se érő kitalálmányozásokkal tölteniük azt a rettentő sok szabadidejüket, hiszen nyakukon a páleszfőzések ideje, a fekete karácsonyfametélések ideje és másmilyen nyalánkságok. Gondókodni meg minek. Attól csak szürkül a haj, bár igaz, azt tartja a mondás, hogy szürke szamárral há… izé, de kopasszal nem.

Szóval Antarktisz. Illetve Antarktisza. Merthát nőnemű – vélhetőleg – az illető. Másodjára jelentem ki ezt a tényt, talán, esetleg, mintha, de még mindig kételkedem a józan paraszti értékítéletemben. Sze’ ebben az unikeksz árnyakvilágban az a biztos, hogy semmisem biztos. A nők gatyástól, madzagostól férfiasodnak, a fiúkák meg olyan lányoskák, hogy hűha. Mész az úton – ha tudod a kreszt és valami csuda folytán járda is leledzik az út mellett: akkor a járdán. És… bámulod a jónépet, mint a borjú az új kaput. Isten bizony, ha pucéran futkorásznának az emberlények, tán akkor se lehetne eldönteni, ki a nő belőlük és ki a férfi. Ebben a karácsonyi kavalkádban meg pláne embert próbáló feladattá avanzsálódunk.  A divat nagy őrület, sok pénzt felemészt a bele, és a tápcsatorna végén kipottyanó végtermékek teljesen hasonultak egymáshoz. A nyomokban fellelhető egyéniség meg összepárosodott a feltűnési viszketegséggel, és helyet foglalt a kófland polcain.

Szegény Anktarktisza meg felvette arcára a hamis özvegyi bánatot – hátha megsajnálják páran… tévedett…  Felhúzta  az ötcentis  sarkú téli bokacsizmulicáját, és egy darab… kockáspettyes úristent, amikor a  Merkúrtól a körforgalomig el akart tévedni, és majdnem elérte a farkcsontja a járdán kevélykövéren döglő jégszörnyetegeket. A jégszörnyetegek pofáján seperc alatt kaján vigyor dekkolt, jobb meg balkezük szaporán kujakba rendeződött, a középső ujjaik meg fürgén meredeztek az ég mély kék, költőien szép boltja felé. Tán mutatták, hogy arra van az igazság.

Antarktisza félszeg megszeppenéssel felnézett az ég mély kék boltja felé… Megcsóválta a (terem)buráját, mert látta, hogy a bolton egy istentelen nagy lakat jelzi, hogy az églakók elmentek melegebb éghajlatra, a téli zord népmesékből nekik is elegük lett. Talán most vígan rúgják a port valahol a Karib-tenger partján dzsekszperó cuki kétágba font szakállával, a sárgaságos minyonokkal, ja meg ja: a bilifejű és repedtfazékhangú dárszvéderrel. De csitt. Mert a gipszorrú búvaltömött Tudjukki még felszenti. Mert annak a seggén is fülek virágoznak…

Antarktisza bukdácsolt tehát a takonyszínű Küküllő felé, égtek lelkében kis rőzse-dalok, züm-züm, suhanóztak vagányul a cuccos autók mellette, s az este, mint totyogó vén trotty átölelte…  Megfagyott szemsejtjein át úgy vélte, Pólvóker leheli rá sejtelmes vallomásait. Tévedni emberi dolog – megmondta már a sün is, és mert ő is tévedhet: a surlókefére visszamászott. Antarktiszánknak szerencsére kicsiddég kinyílott a csipája, és mivel fénybe akarta takaróztatni megfagyott végtagjait és alig-alig működő belső szerveit egyaránt, ezen okból felevickélte magát a G.T. tisztes távolságában levő buszállomásáig. Kilottózta az ötösön valamikor tán még őssejtformájában, hogy a legbüdösebb meleg a legjobb, ezért helyet foglalt komótosan a budihoz legközelebbi padon – nem mellesleg közrejátszott az a szomorú tény is ebben, hogy a többi padot Kalányos Vanessza kisebb-nagyobb csicsergő húsvéti tojásai borították be.

Aztán valahogy béesett a ménkű, Vanessza őszentsége rájött, hogy húsvét még odébb van, összeszedte a visítozó hímeseket és elkotródott Kakafónia más vidékére, ott meg felcsapott adventi koszorúnak.

Igenám. De besunnyogott a hét óra öt perc, mint a lüdvérc, és bezony-bezony, gyemekeim a krisztusban, itt kukuljak meg, ha nem igaz, az állomás záróráját elvitte magával. Szerényen, szégyenlősen, de elcsórta. Antarktiszánk meg ki lett paterolva, hadd eméssze meg az éppen békutyogtatott forró csokiját másutt másképp.

Nem tehetvén mást, átkotródott behúzott farokkal a nagyállomásra, hogy az elkövetkező három órát üsse agyon valamivel.  Merthát ha nem városlakó a lelkem, és véletlenkézből úgy tova 33 és még fél km-re lakozik és háromóramúlvainduló busznyira, ráadásul az útszéli integetést nem preferálja  napleáldozta után,  aztán a sángháj bolttól a használt vécépapír végkiárusításig már mindent békótogtatott, akkor nem tehet mást egy istenteremtmény, mint kiássa a türelmet a lélek harmatos fiolájú bugyrából. Aztán megszorozza plusz végtelennel, játékilag köbgyököt von belőle, deriválja, ezredik hatványra emeli…  és megnyeri a békanobeldíjat. Na jó. Azt nem.

Várakozni mégis jó, mert várakozás közben lehet szemteheneket legeltetni a radiátorokon, amelyek anno a nihilben, valamikor az időszámításunk előtti  időszámításunk előttijében  megfagytak volt vala, ámen. A falon fülönszegecselt térkép jugoszláviás határa Anktartiszának felidézi gyerekkori erdélytelen rémálmait, amikről azt hitte, hogy óriáscsizmákkal leléptek a mesékbe. Úgy látszik, az idő és a mesék valósága itt-ott még összevissza keveri a határok levesét…

Anktartisza mélázik. Azon, hogy  itt bár kutyahideg van, de ülhet, állhat, topoghat, és még kedvesen hozza is szólnak az alkalmazottak… Azon is mélázik, hogy miért lopják el a másik állomás záróráját este hét után öt perccel. Nem lehetne-e a tolvajt kérdőjelre vonni. De inkább befogja. Antarktisza örvend, hogy egyáltalán lyuk van a hátsóján, s hogy nem kell az útra kuporodni pesálni, mint a múltkor ugyancsak este hét után, a másik állomásnál… merthát akkor is ellopták volt a zárórát, vécéstől. Ezen az állomáson pedáns, agyonsterilizált budi van, röpke egy darab lejes a belépő oda, kasszabonostól, vécésnénistől.  Hállivúdi. Többcsillagos.

 Antarktisza mélázik. Eszébe jut pár kutyaszínész a kutyahidegben, ami mind szinonimája a jónak – kutyátlanul - és idevési, hátha pl. az érettségi előtt álló fiataloknak vagy vénebbecskéknek erre majd szükségük lesz (sosem lehet tudni alapon) : király, megfelelő, komoly, állat, csodálatos, remek, isteni, pompás, derék, hihetetlen, rendkívüli, kiváló, oké, csodás, fantasztikus, állati, penge, konkrét, megdöbbentő, menő, raj, bámulatos, baba, fenséges, eszméletlen, kifogástalan, klassz, ideális, döbbenetes, zseniális, örömteli, csúcs, tuti, korrekt, szenzációs, példás, vagány, sirály, eszményi, élvezetes, zsír, őrületes, szuper, ász, príma, oltári, haláli, kóser, pompázatos, szédületes, bombasztikus, derekas, észveszejtő, zsiradék, frankó, passzentos, fenomenális, ott van, irigylésre méltó, májer, ferenc, nagyon jó, példaértékű, ütős, tök jó, szupi, pöpec, klafa, kafa, frenetikus, baromi jó, pipec, baró, magával ragadó, cool, fain, nem rossz, tűrhető, nagyszerű, álomszerű, mesébe illő. Ennyi...

Pera76•  2016. szeptember 9. 13:06

Időn felül és alatt

A barlanglakó társadalmak idejében a nagy, becses, erős hím minimamutokra  vadászgatott – mert a maxihoz gatya kellett volna; az meg még fügefalapiként vigyorgott, várva arra, hogy feltalálja Adamu és Evacska - legközelebbi genetikai rokonokra, s ha kellett, a tevepatákra  nyomott egy-egy bunkós érvelést, meg valamelyest óvta a némbereit más hordák asszonyrabló műveleteitől... de csak ha nem fonnyadtak meg, mint egy birsalma a szekrény tetején karácsonykor. A nő gyűjtögetett vegacuccokat – igen, ribizlikabátra, Bangó… bocsánat mangófüggönyre gondoltam -  ellett, nevelt, ételt kotyvasztott. Általánosságban.  (Amelyik hím nem öltött magára ilyen jelzőket, hogy nagy, becses, erős – azt egyszerűen nyersen elfogyasztották.)

Prométheusz csínytevésének hála, egycsapásra megszűnt a hidegszendvics korszak, lehetett főzni – az istenektől lopott tűz fölött a nyersnyárs idénbarnult formát kapott. Amelyiket meg igencsak soká pörköltek, és feketébb lett, mint Pákó, azt elásták, gondolva az elkövetkező 50000 év régészeire, geológusaira, hogy legyen elegendő szénizotóp elméleteik kormeghatározásának koholásában. 

Az őslajhárszar kormeghatározásra nem jó, gyengén adta le terméseit – mert fáról való leesési ideje egyenesen arányos volt a lajhár fára felmászásának százszorosával, kardfogú  tiger üldözési mániájakor – ugyanis elég kevés egyedke jutott fel a fákra kardfogcsattogásban, ezzel arányosan kevés tojtoj tudott visszahullni a talajba. Aztán jött a vízözön.

Barlanglakó éráikat felcserélték őseink keltükben-jártukban, jurtákban kezdték szívni egy idő után a kancatejeket és egymás metánját. Görbe lábú lovakra görbe lábú emberek nőttek, görbe bögréjük sárgaságot kapott, hogy nyelvtörőnek ezer év múlva kiokuláláják. A fejérnép varrt, szőtt, font, s  kéthetente egyszer az ügyesebbje kisulykolta a bolhákat a pendelyekből – Ágnes asszony később tőlük koppintotta el tudományá. A cserelapivécépapír megszáradt csimbókjait hátulról-elölről az Oltba mosta. Mosta a kölök pofáját, s a száját akkor, mikor az ura hallótávolságon kívülre rekedt. Fejte a… marhákat, küpülte a vajat, szülte a gyermekeket az öregisten segedelmével, természetesen, aztán jött a vízözön.

A középen levő korban a nap világgá bujdosott, ezáltal lett teljes sötétség. Népmeséink harmadikfiai néha felkeresték, visszasuvasztották az ég sarkára, de a pillanatragasztó a ciánhánycicc miatt nélkülözte a szavatossági időt, ezért le-leduvadt. Akkor azonnal futott a pestises inkvizíció, máglyára vetették a szemölcsösöket, anyajegyeseket, Ady polidaktiliás őseit – de irodalmunk és a hattyúnyakú Lédák szerencséjére tinikorában mégis mutálódott, úgy párszázévvel errébb – égtek a rokolyák... A rokolyábavalókból szépen ki is fogytak a csuhés gregoriánénekeket  kántálók... ez okból betanították a ministránsokat, a kántort, egymást stb.

A maradék pelyhedző előalupárnájú lánykákat a földesurak alaposan szemügyre vették, megvergálták felülről, alulról, lám, megfelelnek-e jobbágyaik, parasztjaik igényeinek. A szajhák ipara fejlődésnek lendült – mert amely fruska megúszta a  kínkörtét, júdásbölcsőt, a füstpácolást, azaz szó szerint meglógott a lógás elől, az választhatott az éhen dögölés művészete és a lábszéttárás művészete között. A kisasszonyok erényövének hetekig le nem vevése meg garantálta az eredeti ízek, illatok megtartását... Mondjuk a kb. nyolckilós parókákba szúrt tetűvakaró tűk, az utcára öntött bilitartalom, ráadásul a fogkefe, fogselyem, paszta fel nem találása is hozzájárult a vízallergiások számának növekedéséhez…

A lovagkák nyílvesszőkre rótták szívük szép szerelmének szétszakadását, kizárólag zöngétlen mássalhangzókkal, s az ha belétalált a célszemélybe, azaz a lovaginába, akkor az többé nem tekintett más bakra. Sehova se. Ugyanis felhányta szegedi topános hímzett talpait a mennyország felé... S ha netalántán volt, mit a tejbe aprítson az asszonyállat, akkor kurgán került a feje fölé, ha szegény volt, kerítést támasztottak vele. Tehát a gyermekpopuláció elepedve-apadva várt a sorára úgy kétszáz forintnyi évet. És jött a vízözön.

Megszülettette a szüfrazsetteket az árvíz, nadrágot húztak a szoknyások – ezzel ellentétben szoknyát nem a nadrágosok, csak skóték, mert Skótotthonban az olló valami perverz oknál fogva kizárólag csak köralakban szabta ki az anyagot. Szivarat dugtak a pufájukba a csajok, nőcik, és elkezdtek az éterben édesdeden alva úszkáló jogaikért vertyikálni. És lám, isten: porozhattak szavazni, egyetemekre, a női költők, írók is alkothattak – véleményeket formálhattak, a férfiaknak akkortól kezdett leesni az egylejes, hogy kiválóan tudnak gondolkozni a nők is. Velük ellentétben.
A propagandák eredményei hosszan vajúdtak, az szentigaz, és számon kérni az eredményeket nehézkes, a szájalóktól tán lehet, de a börtönbe  dugott, megőrült nők sokaságaitól nem. Aztán megint özönvíz.

Itt állunk a 2016-os évecske közepén, falum terepmintás őszeleji ruhát katonázott magára, a sok becsöllött özönvíz után. Halljuk a hírekben, hogy a szegény migránsok menekülnek honnan hová – látni nem látjuk, mert tán kettő betévedt Romániába, de sírva futottak el innen. Elszomorkodjuk, hogy nőjeiket burkákban jártatják…  és mi önként járunk feketében évekig.

Halljuk a hírekben, hogy Afrika, Délázsia egyes részein és a bevándorlók lakta Európa, Amerika tájain a női genitáliacsonkítás elfogadott, kötelező. Elképedünk. És önként vagy (ön)tudatlanul megengedjük szülészeinknek, hogy szétvagdaljanak és összebaggassanak – mindezt a jóság, aggódás, törődés nevében. Stb.

Én most arra gondoltam, hogy ideje lenne maszkulinista sztrájkot tartani, mert kanjaink érzik a sok igazságtalanságot, és el is lepecselték nekem, tudva tudván azt, hogy helyettük jobban megírom. Tehát a pinavaxos kávéház 12 pontját összeszedtem ehelyrég. Ne.

1.       Havonta bevállaljuk a menzesz felét, és mert lovagok vagyunk, a PMS tüneteit egészen.

2.       Minden második gyereket türelmesen, szeretettel kihordunk, megszülünk. Vagy az sem baj, ha megszülettetik velünk. Alfejezet: Megkérjük tisztelettel a szülészt, hogy figyeljen arra: ha (ön)tudatlanul nem igényeljük, akkor mégis legalább  egyszer vágjanak egy min. nyolcöltésest becses szerszámunkon, hogy együttérezzünk nőjeinnkel.

3.       Sikeres szülésünk után a háromnapos ivászat alanyi jogon kijár asszonyainknak is.

4.       A megereszkedett mellek, striás hasfalak és  pluszkilóitok felét magunkra tetováltatjuk, esküszünk.

5.       A mosatlan edények felét elpucoljuk, nem fog kiesni a kezünkből a farkunk. Bocsánat a poharunk.

6.       Finomakat főzünk, teregetünk, vasalunk, takarítunk. És este az ágyban nem fáj a fejünk.

7.       Meghagyjuk láb-, kar,- bajusz-, fanklubunk, hogy egyformák legyünk tagságilag.

8.       Tetőtől talpig feketében járunk egy évig minden közeli szerettünk elvesztése után, mint nejeink, s ha 5 közeli rokon távozik el  5 éven belül ebből az árnyékvilágból a másikba, akkor bevállaljuk 5 évig is a gyászhuszárkodást.

9.       Temetéseken eztán a nőket engedjük elől menni, mert a történeti idők kezdetétől máig mi meneteltünk ott, a történeti végek kezdetéig eztán menjenek a hölgyek.

10.   A templomban ezután összevegyítjük a jónépet, hadd kereszteződjenek… az útjaik, mert eddig úgy volt, hogy jobbra a papókák s a fiúk, balra át a nők, hátul a nannyókák, a karban a férfiak.  

11.   Csak papnőink lesznek a vasárnapi szent (z)(k)éjben - in catholice - delfoi jósdával együtt.

12.   Lilithet viszamántyikáljuk a Bibliába.

13.   Megengedjük nőjeinknek, hogy ha kiérdemeljük, akkor képen törüljenek, azaz: kicsit nagyon megviolenciáljanak – ja ezt ejsze mégsem.  Különben is csak 12 pontról volt szó. Jöhet a vízözön.

Pera76•  2016. augusztus 12. 13:22

Szépke, jóka és/vagy

Az átlagos élet mindennapjaiban a szép és a jó fogalma ikresedtek, annyira egymásba kapcsolódtak, hogy szimbiózisuk sziáminak mondható.  A pici gyerek értékrendszere is így alakul, így tanulja, normális esetekben, pedig hjajj… ez sem helytálló mindig. És akkor jönnek a seggreesések. (Már amikor bekapcsol egy-egy esetben a nemígyvanahogytanultuk gomb.)

Ugye milyen szépek a légyölő galócák – vegyük most ezt példának. Piros kalap, fehér pöttyök, és mint tisztes-nemes úriurak: fehér gallért viselve biggyeszkednek a nyíreserdők környékén.  És jók-e? Wiktória – na jó, becenevén Wiki - azt súgja, hogy kedves őseink és nemfeltétlenülőseink felhasználták szóma, haoma készítéséhez: révülni. Hát baccus, elég pontosan kellett anno tudják az adagolást a rigvédások meg a szkíta sámánkák ahhoz, hogy magyarul mondva: fel ne hányják kukkra a talpuk rücskös boltozatait; és abba már bele se merek gondolni, hogy hány közáldozat árán érték el a tökéletes pontosság mércéjét. Tehát csak-csak kisül a lényeg: a (meg)döglésnek ára van.  Kemény –és tutira nem olyan, mint a tatáé - hanem kétszer két méternyi örök, háboríthatatlan nyugodalmat biztosító. Ámen.

 A révülés meg ebben a jelenlegi kuvvára istentelen világunkban már funkciótalan - ugyanis születésünk utántól annyi kómát és esetenként komát adagolunk magunkba életünk során, hogy azt se tudjuk, eszik-e vagy isszák már a felnőttkort. Az önkivülés megistenesedés, felvilágosodás céljából való hasznosságát tehát firtassa és mérlegelje bármely (utca)sarki kati,  márha van némi sütnivalója, mert én nem.  Azért nem, mert nekem nincs honnan összekapargatni  annyit, hogy naponta minden bulvársajtóokádék kitaglalhassa, hogy agyhelyhiánnyal küszködök-e avagy mellfelfújt-e nálunk a napi menü. A szelfikbe meg nem szerettem – még – bele. Tehát az arcpromóból se kaptok.

Nos. Emberekre letükrözve – semmiképpen sem a tápcsatorna alkatrészeire irányítva – légyőlöke a nagyonnagyonnemjó kategóriában landolt vala.  Viszont emberes problémákon lepkefingnyit segíthet, ha a legyességi populációval meggyűl a bajunk. Mert van, hogy  nem eperegyben (nem egyes szám első személyben) légy – mint főnévige – nade legyen igefőnév most: légy. Most. Azoknak meg sok válfaja repdes a szemtelenségben és isabizony jó, ha megcsökik a frissenpucolt ablakra szaró, az izzadt testet csipkedő populáció létszáma, nem is beszélve arról, mikor a hátsó fertályával reacsombolyodik egy-egy bátrabb egyedke a pofázmányomra, és éjjeli nyálcsorgó álmomból riasztva gyilkolási ösztönök ébrednek fel velemmel együtt. Hát ilyenkor kell a galócát bevetni lőfegyverként. Vagy újságot/párnát/földön landolt bugyit/poetes évkönyvet – tetszés szerint.

És hát tiplizzünk el a galócás kitérő után a Versúria nevű országba.  Itt teremnek a versek, mint gomba a fűszálon vagy mint fában az erdő. Mivelhogy ebben az államban boldog-boldogtalan versmagot ültet-arat. Csak az a baj, hogy sokan - gondolom a boldogok közül - nem ismerik a kapa, az öntözés, a nyesés fogalmát, a boldogtalanoknak meg édesmindegy.  De a termelés a fontos.

(Régebb a csáu idejében is minden gyár minden alkalmazottja normán felül teljesített, minőségi munkát tettek le az asztalra – azért nem jutott a boltok polcaira másegyeb, csak halkonzerv és marmaládé…  abból volt is dögivel, a sok jód és C-vitamin feszt kibacott a többi ásványi anyaggal és vitaminnal; nem hagyott helyett nekik díszelegni s hogy megvásárolhassuk, mert pénz vala ugyan, és széles termékskála is... halból és lekvárból, a pult alatt meg egynéhány kiszolgáló és kiszolgálóúr, de hagyjuk a régi korok báját – tehát ment a termelés, mint az egyszeregy és megy most is.  A mai boltok polcain van jóddal dúsított – s talán uránnal is – firlefanc, az E-valahányok széles tárháza bombáz, csupa csipke, csupa háj élelmiszerek röhögnek szembe az üres bukszákkal…)

És Versúria csak nő, egyre több embert csábít el, kebelez be, forgunk a belében, olyanok vagyunk, mint a gyomorégés kétnapi illározás után. Néha nem ártana a kihányás, vagy hogy veszítsen szépségéből a hölgyemény, mondjuk: kancsuljon el, hangsúlyosabb léptekkel mezítlábaskodjon, echós szekéren hordja a jamBikáit, szenilisedjen – ismételje önmagát – merítsen vizet metaforrásból. De ez túl nagy óhhaj…

Versúriával leginkábbatost talán az a baj, hogy a lakóinak aranyere van. Az meg köztudott, hol fakad. (Igen,eppe  szívtájra gondoltam én is.) Ezért nehéz kimagyarázni a budin trónolva azt, hogy a szép és a jó nem mindig kompatibilis.  Alkotunk. Bánatunk, örömünk ágbogait aggatjuk fűre, fára, és persze akárkinek joga van arra, hogy díszmagyar sirámait zsinórba verje, lédús érzelmeinek gümőit mások szemére vesse. Ha ezt tudja, hát ezt.  De amikor abban kell dönteni, hogy egy adott vers jó-e, ideje lenne a szenteltvíz alól kivenni a gyermeket. Letörölni róla a meghatóság, bájosság, érzelemteliség ártatlan cseppjeit, és kivinni a templomi odú homályából a tiszta levegőre, feltenni az okulárét – ha nincs: csináltatni startból kettőt, mert a pontos, helyes látás fontos – és ott megvergálni. A semeredett, pinkószépeket el kell vermelni. Érni. (Bár nálunkfelé pl. a szilvabingyóból szokott optimális körülmények között ringló is lenni, de a kutyapetből, birítóból soha, az csak lepereg a fáról éretlenül és félrerugdalódik.) Esetenként megtörténik, hogy a kölök  jónak találtatik és szépnek. Vagy ocsmánynak, de jónak. Mert a jó néha rosszjó. De akkor is jó. Nemvan olyan, hogy a jó bogyán.

Persze nézőpont kérdése minden ebben a háromdimenziós beszűkültségünkben (bocs, idő, te volnál a négyeske, de most nem), de ha megiszunk egy levelendulateát, megeszünk egy szelet kaszáskenyeret – a gyengébbek kedvéért: egy nagyobb arasznyi „vékonykára” metszettet a kovászos, kemencében sült pityókás kenyérből – facomnyi kolbásszal, tepertyűvel – ami (részeg)disznót is látott fénykorában - akár a (más) kert(jé)ből kihúzott  vereshagymával, akkor kitágulunk. A nézőpontunkkal. És természetesen gyomortájékon is, de pszt. És akkor megszáll buddhia-jézusia-ámoria-akbária stb, feltöltődik ötödik szemünk elemlámpája is, jé, tényleg, tudható: Versúria gabonaköreit emberek mutyukolják a sötétben (az ufók meg kapják be) … de az igazi kenyérnekvaló gabona és az üszög sosem lesz egy kategória; bár ez utóbbit is el szabad fogyasztgatni, ugyanis a kuki – igen, az, arra gondoltam - golyvás üszögje  nahuatlul: cuitlacohe (magyarul: hollószar) mexikánkánosan megfűszerezve és csicsásan tálalva okoz némi elesdészerű feldobódást… és igen, egyszer mindent meg lehet enni.

Tehát végeredményben, röviden: a jójó jó, a rosszjó is jó, de a rossz sosem jó és a jó sosem rossz. Nincs olyan isten. A minőség az, ami, kukucsálhatjuk bármerről, persze ahhoz, hogy egyenesen belenézzünk a napba vagy a pokolba, ahhoz az ízlés bátorsága sosem elég. Arra születni kell. És hogy a remény ne hagyjon el minket, testvéreim - majd a következő életben. Hátha sikerrel járunk. Vagy nem.

 

 

Pera76•  2016. május 12. 14:26

Masszázsiában kelve-járva

  Először is, szépreményű olvasóim, jelenlegi és majdani kerékhajtóim Masszázsia hepehupáin: lubáljunk egyet. Hériáljunk. Jó-e. Arról, hogy merre hány méter Masszázsia. Na.
  Ez egy olyan ország, itt, ehelyütt ne, ahol az emberek szeretnek heherészni. Bocs. Heverészni. Lövéteiesen mondva: ülni a hátukon. Mármint azon emberek, akiknek bajuk van velemmel. Mert a baj, ugye, csőstől jön. Illetve az elejin csak cseperészik, eseget, mint a májusi eső március derekán, aztán itt ragad, mert asziszi. Hogy szeressük, pedig igen, de lassan már nem egészen. Mert van egy olyan sanda nézésem, hogy nyárig fog itten né pancsolászni, hadd másszunk a katyókában, mossuk avval a saruink, meg a lelkünk kezeit. Hászen. Egészen reafér mindegyikre a vikszolás… szó se róla. De azért...
 Szóval van a baj. Mert az ember olyanféle szerzemény, hogy amíg nincsen baj, addig honnan tudná, hogy a miafféle, aztán ki kell tanulni szépen a baj csínját-bínját, hiszen a jó vendéget nem illik kiebrudalni a portánkról. Marasztaljuk, tessékeljük, hogy fáradj bennebb, hé, hadd ismerkedjünk meg, ki fia, borja lennél. Ehun e. Csűrjük, csavarjuk, toszigáljuk, lesünk belé, ki belőle, úgy teszünk, mintha értenénk, de közben halványáfonya színű ibolyánk sincs, hogy mi a bajunk, azon küjjel, hogy úgy érezzük: gucsa nő a gondolkodástól a fejünk elé és lassan megcsemellünk ennyi agyatlankodástól...
 Ha se jobbra, se hátrafelé nincs bélátásunk, s olyan a jövő, mint a fejünk közepe – vízszintesen függőleges – mit tegyünk nagy búnkban?
  Bólintunk: jöjjön a masszőr. Mert a masszőr kórház. Teljes laborfelszerelést hord a szíve kebelin, kisujjából szopja ki a lexikonok békenobeldíjas y vitaminjait, mindenféle analízist elvégez sepercek alatt, ötdimenziós cétét gurucsál elő a párnája alól, azzal les bé a fenekünk sötét kútjába is. Lélekoperál. Amit egy orvostanonc 7 év egyetem alatt se tud bebiflázni, azt a masszőr bevágja 1 mozifilm leforgása alatt, mi az neki. Reád teszi a keze lábfejit és hopp, Lázár felkel. És járj.
  A masszőr tehát sumér szem úr(nő). Egyiptomi ankhalt eszik reggelire, róvásírás-mártással körbekerülgetve, desszertként jakteagalacsinba forgatott csomasándorokat vallat, szent grálic színűre. Attól olyan okos. Ez a receptje.
  Masszázsia lakója tehát gyógyít, nyjomigál, a csuklyásizom csuklyik bánatában-örömiben. Gyertyát dug a füledbe. Egyiken bé, másikon ki. Köpölyt a lapocka holdkráterjeirre. (Ahonnét előbb ijedtükben az ufók meglógtak.) A sípcsonton eljátszik egy holvagytokszékelyeket, a hollócsőr karizommal versenyt kárál, szív, csak rád, a talpad megreflexiózza, az öreglyukad megifjítsa. Úgy ám. Ha ez se elég, akkor a száz szellem lakhelyére jöhet a mogusza, te tsubo.
És végezetül adatik hírül, azaz kidoboltatik: aki Masszázsiába el megtéved, az tartsa ezeket szeme előttiben:
-   bármi baja nincs: lesz
-   baja nincs: bármi lehet
-   bármi van: baja nincs
Vagy teccőleges kombinésön.

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom