ki-sebek

Pera76•  2018. június 6. 13:51

Vízízű

B. valamikor még ‘89 előtt a város szélében egy fabódéban árult. Dekoratív csaj volt és szőke. Fru-kolát, Azugát, Gambrinust és kétféle kakast árult. A kakasok nem éltek, de nem is voltak döglöttek. Pont, mint az egyszeri mesében, ahol a szegény leány fel is volt öltözve, nem is, stb. 
A pergelt cukorból készült kakasok formába öntött nyalókaként egymás hegyén-hátán hevertek egy fadobozban.  A tájkép címe: tyúknélküli csoportsex szopásra várva.
Kakasságukat isten tudja, minek köszönhették. Kérdeztem, de választ nem kaptam a szőkétől. Isten más hajszínű lehet.
Szabálytalan apró fehér, sós ínyencséget is kérhettél. Olykor kaptál is. Ha volt.
Bár kakas névre keresztelték születés után ezt a példányt is, de ez sem kapirgált a szemétdombon, és nem vett részt a csirke-előállítás legelső fázisában sem soha. Szegény csövesként látta meg a napvilágot. Kukoricaszemeit kinyomták a parázs fölött, aztán elsózták, és újságpapírral karöltve végezte.
Újságpapírral még többen végezték. Sőt falevelekkel is. Ha óvatlanul kirándulsz, beleléphetsz a végzésekbe.
A fabolt ment, bár egyhelyben állott. A szőke lány gyűjtötte a banisokat, lejeket, mint a trófeákat. Trófeából lehet, hogy több összegyűlt, de a pénzt számolni könnyebb mesterség, mint emlékezni bókokra, deltákra, bicepszekre, virágcsokrokra vagy éppen a hosszára. A hosszúságot verte a kerület amúgyis. A kerületeket meg nagyon-nagyon szerette a dekoratív lány. És őt is szerették, édesen, sósan. Mert ritka volt, mint a fehér holló.
Néha a Fru-kola kevesebb bubit produkált kibontás után, de ezek a fránya gépek a gyárban. Nem kupakolták le rendesen. Egyszer meg se rendesen a lányt. Mert a virágcsokrot vivő – vagy nem vivő, mindegy is - Fru-kola ivás után iszonyatos hascsikarást kapott a bódé hátánál levő bokrosban.
A lány hallgatott azzal, mint szar a fűben, hogy fel szokta vizezni az üdítőt, kettőből hármat is csinál. Így szaporított. Lejt. És végzéseket az erdőbe. Amikbe beleléphetsz, ha óvatlanul kirándulsz.


‘89 után másképp áll a leányzó fekvése. Tele vannak az üzletek termékhalmokkal. Húszféle sör. Zöldség-gyümölcs hegyekbe rakva. Minden, mi az ég alatt szem-szájnak kellemes. Eduárdok. Welszi bárdok. Lefejezett tanyasi kakasok. De cukros, sós nincs. Kicsi volt, s elfogyott.
Nagy pillangókat is lehet látni, ha dubajozol. Kisebbekbe lépten-nyomon belebotlasz. Gintonicért megkapod. Whyszkiért visz, ki ért. Ingyenért is. Ami tömegcikk, amit az orrod alá nyomnak, aminek értéke nincs. Se nem sós, se nem édes.
Olyan, mint amikor beleharapsz egy mai gyorsérlelt, szabályos kör alakú, mindenhol egyformán pirosképű almába. Nem több, mint egy csésze víz. Egy eperbe. Kanál víz. Eszed a paradicsomot. Az uborkát. Mind egyforma.
Hunyd be a szemed és kóstolgass. Szőke, barna. Vízízű.

Pera76•  2018. március 24. 13:52

Túl a földön

  Egyszer volt, hol nem volt, a messze-messzében, de az égi birodalom csillagos-tükrű álmain hajszálnyival még innen, volt egy felhő.  Ez a felhő teljesen másképpen nézett ki, mint a többi: makulátlan, sima fehér színével szinte világított. Pindurnak tűnt a felhőségek viszonylatában, hiszen milliméterre pontosan megfelelt egy A4-es papírlapnak. Éppolyan laposan éldegélt, s általában ropogós jókedvvel nézett szét az égről a föld felé, és néha elmerengett túl-túl, az univerzum végtelenségének irányába. Azaz körbe-körbetájolódott, aztán visszatért önmagába, majd újra szanaszét gurultak a gondolatgyöngyei…
  Érdekelte, hogy mi van a földön, a föld alatt, az eget mi tartja a föld felett, de leginkább az, hogy fér el ilyen szép becsületes rendben a mindenség az univerzumban. Addig s addig élesítette az elméjét, hogy abból hirtelen kipattant egy szikra.
-  Akárcsak az univerzum a parányi mindenségben!  - találta meg bölcselkedve az utolsó gondolatcsírájára a választ.
  Bár azt pontosan nem tudni, hogy elmélete megállta-e a helyét igazából, de nem is ez számított. Inkább az, hogy a felhőt a pillanat erejéig öröm töltötte el, hogy mintha felvilágosodott; és azon igyekezett, hogy még sok-sok apró öröm építse, nemesítse gondolatait.
  Egyáltalán nem vette számba azt, hogy ő másképpen néz ki, mint a többi felhőtársa, neki mindenki nemes egyszerűen felhő volt, függetlenül a kinézetelétől, a mozgásától, tőszomszédságtól, vagy hogy nagyon sokkal távolabb lebeg-e az illető felleg: nem tűnt lényegesnek.  Őt ugyan papírlaposra formázták, és pár árnyalattal még a hónál is fehérebbre, de ennek nem tulajdonított semmi fontosságot, mit is törődött ezzel.
  A többi felhő sokfélének látszott: egyik gomolygó, sűrű, többméteres ködszerű szürkeség, a másik pelyhesebb, szétszórt foltokkal, volt átlátszó, világ hatalmasára dagadt, és volt tüllfodros, cakkos-csipkés, haragos-feketés, de mindeniküknek akadt hasonló társa, és természetesen egyikük sem volt tiszta fehér, lapos és A4-es formátumú.
  A felhők élték életük. Ssokat sírtak, dühöngtek, tolongtak, lökdösték egymást, összebunyóztak, olyankor nagy csattanások hallatszottak és szikrázott körülöttük a levegő, mintha éles késeket fentek volna egy köszörűn. Néha megszelídültek, mint a kisbárányok a legelőn, de csak nagyritkán…
  A lapos felhő olyankor, mikor ment a hacacáré, elborzadt, elszörnyülködött, sehogyan sem fogta fel, hogy miért jó a hadakozás, a csetepaté, ahelyett, hogy elférnének békében egymás mellett, miért torzsalkodnak a társai.
  Hallgatta őket. Ilyenféle beszédek szűrődtek ki a zsivajból:
-  Szia, dagadék! Fogd be, cérnapeti!  Megjött az éjszaka sötétje, ki gyújt fényt a fejébe? Hasba könyököltél, te barom! Hazudsz, te vagy a macskakarom!
  A kis lapossághoz mindig elért a lárma, a hangzavar, látta a piszkálódás következményeit és zavarta ez az egész áldatlan helyzet, ami kialakult.
- Tisztára olyanok, mint egy bolond kakukkóra, csak járnak egy ütemre! – morfondírozott magában.
  Aztán előbb szépen, magyarul próbálta megértetni a többi felhővel, hogy a civakodás helyett mennyivel könnyebb lenne mindenkinek, ha elférnének egymástól, ha nem arra terjedne ki a lényeg, hogy melyik fehérebb, szürkébb, nagyobb, bőgősebb, lustább, kinek ki a szomszédja.  Hogy inkább helyesebb lenne elfogadni a másik másságát, elférni felhőkül, hiszen jut hely mindnyájuknak ezen a szép kerek égboltozaton. Kérlelte őket, hogy annyit ne csatázzanak, hanem inkább gondolkodjanak, mielőtt megszólalnak. Mert a békesség aranyat ér. Nem jutott dűlőre. Aztán persze neki is felment a pumpa, és beszólt hangosabban és nem annyira finoman.
  És akkor beütött a ménykű. Az összes felhő körbevette a lapos fehér felhőt, és kezdték blamálni, röhögni, szidni, mocskolni.
- Kákabélű, hihi, mit szólsz bele a nagyok dolgába! – mondta az egyik.
- Még meg sem születtél, sőt apád sem, én már annyi ideje itt harcolok! Milyen jogon mered szóra nyitni a pofád? – kérdezte vádolva a másik felhő.
- Kussolj, te egyedül vagy, mi meg többségben, mi jobban tudjuk, merről fúj a szél, és különben is mi közöd, ez a mi dolgunk!
- Tiétek is, enyém is… Szólt a kis felhő. Alapjáraton mind egyazon anyagból gyúrtak, bár sokfélék lehetünk.  Felveritek a csendet és nem törekedtek arra, hogy a vihar elsimuljon, sőt…
  Hirtelen az egyik morcosság rádobott a fehér lapos felhőre egy összerágott fekete levegődarabot, ami úgy rátapadt az ívpapírnyi létének közepére, mint egy pók.
- Pók, pók, nyálas pók! – kezdték csúfolni.
  A kis felhő, mindük közül a legkisebb, a legegyszerűbb, és a legértelmesebb, próbálta leszedni magáról a szutykot, de nem sikerült. Gondolkozott, és arra a megállapodásra jutott magával, hogy ő belül így is ugyanaz, aki. Igen, lett egy folt a felhőpapír közepén. Na és. Attól még a többi rész körülötte fehér maradt… És majdcsak tisztára söpri egy kis szellő egyszer. Mégis meg-megfutott a fejében az, hogy akkor most mi is van. Miért bántak így vele. Miért nem érti meg a felhő a felhőt. Miért jó a folytonos perpatvar az ég világtágas udvarán.  
  Ő azt képzelte, hogy mindent el lehet intézni, megbeszélni, elfogadni azt, hogy ugyan mindenki más szemszögből lát, de attól el lehet férni, és a csend, a béke, a kézen fogott élet: egy valós eszme, ami bárkié, mindenkié.
  De felhőbirodalomban ez cseppet sem nem így működik. Ott sokszor ok sem kell arra, hogy egyik felhő belekössön a másikba… Azt meg megemlíteni is félő, hogy ha okok akadnak a hálókba, abból mi sül ki.
  A kis lapos felhőt szidták, mint a bokrot, mocskolták, cibálták és ő félelmében összekucorodott volna, de mivel lapos volt az istenadta: nem tudott. Elpetyeredett, estig szipogott, majd szomorúan az álom mély tengerébe merült. Azt álmodta, hogy a földre szállva emberré változott, ahol talán él még a jobbra, szebbre törekvés, az elfogadás, a megértés, a tisztelet, a szeretet, a törődés – mert ugye, ezek igazából mind emberi értékek…
  Azt nem tudni, hogy a parányi felhő felébredt-e, vagy az álmok birodalmába ragadva élhetett tovább emberül, de azt sem, hogy ha esetleg felébredt, csupán álmodhatta-e a vele megtörtént rémségeket és valójában nem is zajlott le semmi rossz. Vagy meglehet, hogy az embervilágban is ugyanaz a zene szól, csak más hangszeren. Ki ad erre választ vajon?

Pera76•  2018. február 20. 18:48

Kendőzetlenül

  Megmondjuk a tutit, kendőzetlenül. Nyers struktúrákból idomtalan szobrokat faragunk, megfaragjuk a sorsot, mindenkit, csak magunkra nem szánunk időt, a szavainkra, tetteinkre, gondolatainkra. Merthogy ami kész, azon nem kell munkálkodni, az már tökéletes, ép, egész, teljes, önnön dicsfényében virágzik, és mi készek vagyunk. Készek vagyunk virágozunk, illatos mécsesei vagyunk a holdfénynek, csak éppen az nem nyomja ki a szemünk, hogy ennek a virágzásnak a gyümölcsi milyenek mások számára.
  Ez a virágzás golyó, a szó ismétlőfegyverében, mindenkit eltalál, pontosan célozunk vele, merő jóindulatból, úgy, hogy nem szólunk bele semmibe, csupán véleményünk fut ki a szájból, a nyelv segíti napvilágra, édes anyanyelvünk a szülő, és hálistennek nem néma. Ha néma lenne, akkor ujjal mutogatna ránk, megfogná a grabancunk, talán le is teperne, puszta elővigyázatosságból, ami nem erőszak, á, dehogy. Ez csak játék, játék a nagy cirkusz porondján, teljesen ingyen, erre be sem kell fizetni és kb mindennapos, ha úgy akarjuk. És úgy akarjuk, miért ne, akarni tudunk, az akaráson nincsen béklyó, a szavakon nincsen bilincs, szólásszabadság van, nehogy már béke poraira. Nehogy már nehogy már.

  Kifut a vélemény, mint a tej a lábosból, odakozmál a kecskelábú fűttő pléhlapjára, füst mereng a mivoltján, belepi a szív pitvarait, kamráit, és a tisztaszobát is. Terjed, sűrűsödik, szürkül, esteledik, itt nem leszentül a nap, hanem istentelenül mutogatja pucér hátsóját és beint, leszarja az egészet, ő van felül. Neki könnyű. Aki alul van, az meg tűrje és zűrje, vagy zűrjén, hülyén. Mert a türelem rózsát terem, sokadik türelem mondjuk már csak tüskét, aztán kórót, aztán a nagy büdös semmibe vész. De akkor már a mindegybe vegyül az égett tejszag, a kendőzetlen tuti, csak a golyó ütötte lyuk marad, egy lyuk, többtucat, lassan annyi, mint égen a csillag és még eggyel több. Állunk, átlátunk önmagunkon, önmagunk is átlát rajtunk, füstté nemesült a rajtunk csattanó igazság, s a megértés kerítésén innen, megjegyzéseink puskaporszagában nem fogjuk fel, hogy mitől vált véres törmelékké a szeretet.

Pera76•  2017. szeptember 1. 13:06

Mese a láthatárról láthatóról

 Egyszer volt, hol nem volt, ott ahol a farkatlan malac unalmában orrot túrt, és kis zöldesszürke golyóbist formálván belőle feldobta az égre, hogy majd visszaplattyanjon a saját ámuló arcára… nos, az úgy volt, hogy egy rövidlátó és roppantul mindenre ráérős, szelíd óriás birodalmában, valamikor még i.e., éppen a porkorszakban éltek vagy nemigen, de halni biztosan haltak az emberek.

 Az óriás kancsilábon forgó párkastélyban lakott, amelyiknek egyik ablaka olyan tiszta mocskos volt, hogy a napra lehetett nézni, de azon ki nem. A másik ablaknak kinyomták a szemét. Azaz megette a fene és a szú, így aszaltlével és szőlőpárhuzammal mintázott viaszosvászon abroszokkal raggatták be a lyukat, és csupán egy korán árvaságra jutott szélkislány jajgatózott esténként bebocsátásra várva. De mindhiába.

 Csak egy retoxifikálóból szabadult másfélárnyú, karikaábrázatú bagoly bagózott rá a jajokra. Néha kölcsönadta a bagólesőjét a szélkislánykának, ezáltal együttéreztek, igazándiból.

 A másik tiszta mocskos ablakot az óriáskisfiúk naponta letörölték a portól, körmük alá vakarták a légy- és méhecskekakácskákat, az ablaküveget letöpdösték igézet ellen, újságpapír csimbókokkal süfütyölték tisztára. De mindhiába.

 Másnapra a mocsok gyökerek indákat kelesztettek, újra bevirágozták az ablakot, ráadásul a harmadnapi vasárnapon a légyanyakirálynő elvette feleségül a méh-herét és a frigyből annyi gyermekük született, mint békán a tollú. Egyszóval temérdekültek, szaporodtak, sokasodtak, és benépesítették az egész földet. De főleg a szelíd óriás egyszem drága ablakozmányát.

 Az emberek jöttek-mentek az ablak előtt, csóválták a csóvájukat, megtöltötték a vár alatti falut szinonimákkal:

- Be mocskos, piszkos, szutykos, dzsuvás, koszos, pecsétes, foltos, redvás, retkes az óriás ablaka! Hordták is rá a sarat és a katyókát.

 Amikor már alig látszott ki a sarok mélyén levő saruk nyomától létrejött sárok és a sárák alul, nagyon begurult és kigurult onnan az óriás.

 Tisztába akarta rakni magát, de a falu szája folyton folyt és már fojtogatni kezdte. Rádergetett a falu szájra, azaz óvatos szavakat árasztott ki a nyelvei és a foga közül:

-         - Lécci, ne nyuvasszatok el a nyálaitokban, kérlek, legyetek tekintettel a tekintetemre! Ne akarjatok redőbe szedni, elpáholyni, felagyabugyálni a talpam búbjától a fejem lábujjkájáig! – jött ki a béke tűrögetéséből.

 De a nép, az istenadta nép csak jártatta a csamuráját, a budzáját árkon-bokron át, túlment a híres hír a hírhedt üveghegyen, a tengerzörejű nájlonerdőn, a kólaszínű feketelyukakon is.  

 Mikor már az ufólakók is kezdték kerülgetni a várat, éppen még mielőtt bevallották volnna a szerelmüket, épp azelőtt tányérszemeket meresztettek és pohárszájakat, és szép lassan egész étkészletté guruzsálódtak, és akkor az óriás leült a hátsó fertályórájára.

 Megelőzési terveket kezdett kovácsolni, minden áron és éren át meg akart szabadulni a légyottól, a méhottól és a porottól is.

 Kiment az utcára, és attól, amit észre vásárolt, attól a döbbenettől leesett az álla és kihullott az egy szem fogból álló protkója… Leesett a tánti és a fater, hogy mi okozza neki azt a sok port, amiből annyi volt, mint égen a vízcsap és tengerben a csillog: négykerekű sárkányok poroztak az utcán ki és nem ki. Egész álló nap és mozgó hold. Verték fel a port, mint az istennyilát, cseppet sem törődve avval, hogy a várban óriás lakik. Avval se, hogy a várablakot éjjel-nappal ez mián zárva kell tartani, mert ha nyitva marad, akkor istenmentsjézus. A kis porröhhencsek belepik a szekrényt, az ágy karfáját, a zongora tombolabuszjegyét, a kussoló csendéletet a falon, a kockásfülű szőnyeget, a sárgarigóhangot a kalitkában. Egyszóval mindent… és ott bugraugrálnak, fáriláriznak mindenhol.

 Ezért van az, hogy az ablak nyitva tartása éjjel-nappal zárva, a friss oxigén meg örökös száműzetésbe került, csakis az altesti és feltesti leheletek, a zamatos lábbuké és más ilyen ínyencségek otthonosodtak meg a szobában.

 Most légy okos, rózsáli. Mit lehetne itten venni-tenni? A négykerekű sárkányok roppantul szaporák, egyre többen és többen vannak és kiaszottul gyorsak. Úgy mennek, mintha sosem akarnának jönni, és úgy jönnek, mintha sosem, pedig nagyonis. És száll a por, repül, már a fellegekben jár és azon túl is, és aztán leülepedik, rakódja le magát, és hasonló, mint a víz körforgása, csak ez később lesz víz, mikor mutálódik. Most viszont nem mutagén állapotú és por. Porból lett és porrá válik. Hiába töpik le az ablakot naponta a kis óriásifjak, hiába vakarózzák le az üvegről, be a körmeik alá a koszvadást: nem ér az egész egy kiskakas-likasaz krajcárt sem. Hiába van annyi újságjuk, hogy az már régiség: végebelátástathatatlanul és végemegszakadhatatlanul és teljesensohasemmikorselelassíthatatlanul és semmisenkinemérdekel üzemmódban robognak a sárkányhadak, kerekeik verik fel az utca porát.

-         - Ki kéne rakni az utca végeire egy sebességlebealákorlátozó parancsot - így a sárkány.  – De az a bajos baj, hogy a falu szája se nem lát, se olvasni nem tud…

Tette-vette, terengette, tarangatta. Nézi jobbról, nézi balról az esetet az óriás, körbeforgatja, megszagolja alulról: nem ibolya. Ráles félszemmel, negyedszemmel: semmi sut.

-        -  Hoppá, ez az és az ez! Elkötjük pirosbélű cérnával az utat és vámot szedünk az utca leaszfaltozására! Juhhé és Juhhá! – mondókázza az óriás, és szerfelett nagy örömében bukfenceket kezdett okádni. Addig s addig hengergőzött, hőrőzött, hogy eltörött a mécsese. Mivel más lámpáska nem volt az egész királyságban, és közben bekoromfeketedett az égkétség, így a könnyektől könnyebbedő éjszaka rátehénkedett a falu szájára, a sárkányokra, az óriásra… Reggelkorán délben meg egy nagy kerek, frissen gőzölgő lepény jelezte, hogy színigaz ez az egész mese, olyannyira, hogy aki nem piszi, járjon utána. (Aztán az egyszervoltban a légy- és méhtojások gondja is majd a gongra kerül. Vagy nem. Ki tudja...)

Pera76•  2017. augusztus 30. 15:37

Egy mosogatórongy viszontagságai

Megszülettem, hála a nájlontechnikának. Na, nem épp úgy, hogy kilyukadt az óvszer és kilenc hónap múlva ordítottam, hanem hatalmas gyárakban katyfoltak ki. Születésem után lenéztem magamra és úgy döntöttem, hogy lány vagyok, mivel rózsaszínű ruhába öltöztettek, viszont ez a ruha a bőröm is, új technika, szinte levakarhatatlan.

Aztán ha felnövök, akkor lehet, hogy úgy döntök, hogy mégis inkább fiú vagyok - a mai világban hálistennek megengedik a szabadon választás lehetőségével való élést e téren is.

A nevem most Poli Eszter, a százszázalékos fajtisztaságúból. Nem úgy működik az, hogy ha kell, ha nem korcsosodok. Csakis tisztán vigyorgok itt, ehelyt, ne.

Mikroszálakon át – mint az emberizinkek a kiságy rácsain át – nézek ki a fejemből, igazi börtön ez. Mese nincs. Mondjuk, nekem több szerencsém adatott, mint az emberporontyoknak: nem kell a fejem fölé kötözött, lógatott játékokra bámuljak, hogy aztán a kancsi szemeimet majdan a szemészek reperálják… Sajnos elestem az ingyenangol nyelvtanulás lehetőségétől is: villogós maci nem kíván merrikriszmöszt nekem, meg se tudom nyomkodni Elza-bébici hópihe formájú medálját, hogy denszeljen egyet nekem… Áh.

Nézhetném a plazmatévé csatornák aktuális rajzfilmjeit – ha szüleim úgy döntenének - hisz addig is csendben van a kisasszony, és el lehet pletyózni a szomszédokkal. Szóval okés dolog bámulni a hang- és fényeffektek kavalkádját, hadd borzolnák az idegeim! És ráadásul ha álmatlankodnék este, akkor még csüngenék pl. egy bunyóspityus zenén. Oolyan jó izmos férfiak remek dalaira riszálni magam… A magyar népmesék juszt se érdekelnek. Ott a szegény lány csúnyáján tulipán virágzik, meg ördögök eszén kell túljárni, bibircsókás vénasszonyok repkednek a seprűkön és ilyenek. Ez meg mind gátol a fejlődésemben.

De egy a gond: nincs se kép, se hang nálunk… a tévét elvitte hóna alatt a hargitai medve. (És most ott röhögi a társaival együtt a környezetvédelmi filiszter műsorát, miben az fűt-fát ígér a medvepopuláció karosszériájának a karbantartására. De csak füge jut arra. Mondjuk az is jó valamire. Ha sikerül: lekvárnak, ha még jobban sikerül: pálesznek.)

Járókába is akarok kerülni! Kérek egyet! Na! Annyira cuki a járóka és igazi állatokká varázsolódhatok tőle: most csak lábujjhegyen pipiskedés, de később lúdtalp a repertoár. De szupi!

És igenis szeretném, mikor gügyögjenek hozzám és mondják, hogy: - Te ticsi papa, teje dide! Játod, ezs a tezsem, ezs a bábóm, ezs a kejcsi… Ilyenkor az a gyerek, ki fülel, nagyon helyesen megtanul beszélni, így tisztán, érthetően mondja vissza a kedves nagyinak, szomszédnak, anyának ezen mondatokat, és kisiskolás korában is pont így. Csak épp anya nem érti majd akkor azt, hogy miért selyp, pösze még az a kuvva kölök... És szidja veszettül, mint a bokrot, hogy nem kezsed, hanem kezed, nem sappan, hanem szappan… Ó.

De engem nem ezekre képeztek ki.

Szegény fejem, nyakastól. Folyton bedugnak különböző nyilásokba, amik szivárványszínű, alma-, mentaízű habokat nyögdécselnek kéjesen, pohár, fazék, lábas, hekerentyű: mindegyiken végigsúlatok, lecsókolom róluk a mai… tegnapi kajamaradékokat. Beh fincsik! De azt örömmel tudatom, hogy imádom, amikor mosogatószeresen kirántanak a plecsniből és a konyhapultot, asztalt lesüfütyölik velem. Cirka 7,2 milliárd baktériumot tartok fogva ökleimben (a budiülőke hozzám képest steril, azt mondják), azokat mind kieresztem a pultra, asztalra. Arra rátehetnek aztán kenyeret, bármit, lesz is majd fosás, hányás, jajgatás. És vegyszerkóstolás. Hihi!  

Kedvenc barátaim a húspotyoló meg a húsos lapító, amin zöldséget is vagdalnak és épp csak átmossák. Kedvenc barátném a lefolyó, mert eldicsekedte, hogy a mosogatóvíz falunkban az utcaszéli árkokban csörgedez negédesen, onnan belecsobban a Kis-Homoródba, azt felkarolja az Olt, azt a Duna paskolja fenéken, és a Dunát meg a Fekete-tenger veregeti hátba: Ügyes voltál, drágám, szerelmetes kincsem, ennyi mocskot idehoztál nekem, kiváló teljesítmény, felterjesztelek előléptetésre!

Szóval ekképpen tengődnek napjaim. Ha szerencsével áldottak meg tündér keresztanyáim, akkor eléldegélek a konyhai kagyló receficéjén pár hónapig is, ha meg nem ez van, akkor egy hétig-kettőig tengek e földi lét paradicsomjában. Aztán kisebb-nagyobb háziasszonyi kujakok megadják a kegyelemdöfést: kukába pattintanak. De itt még nem dobom fel a talpacskáim, azok a mocsok szemetek elvisznek a többi testvérem mellé egy bazi nagy gödörbe. Ami valójában már hegy. Ott a szél megcirógat, felemel, és a gazdám volt szomszédjának a kertje mellé tesz le. Ez meg a kutyát se érdekli, de amúgy a kutyát tán ez az egész mese se érdekli…

 

 

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom