Túl a földön

Pera76•  2018. március 24. 13:52

  Egyszer volt, hol nem volt, a messze-messzében, de az égi birodalom csillagos-tükrű álmain hajszálnyival még innen, volt egy felhő.  Ez a felhő teljesen másképpen nézett ki, mint a többi: makulátlan, sima fehér színével szinte világított. Pindurnak tűnt a felhőségek viszonylatában, hiszen milliméterre pontosan megfelelt egy A4-es papírlapnak. Éppolyan laposan éldegélt, s általában ropogós jókedvvel nézett szét az égről a föld felé, és néha elmerengett túl-túl, az univerzum végtelenségének irányába. Azaz körbe-körbetájolódott, aztán visszatért önmagába, majd újra szanaszét gurultak a gondolatgyöngyei…
  Érdekelte, hogy mi van a földön, a föld alatt, az eget mi tartja a föld felett, de leginkább az, hogy fér el ilyen szép becsületes rendben a mindenség az univerzumban. Addig s addig élesítette az elméjét, hogy abból hirtelen kipattant egy szikra.
-  Akárcsak az univerzum a parányi mindenségben!  - találta meg bölcselkedve az utolsó gondolatcsírájára a választ.
  Bár azt pontosan nem tudni, hogy elmélete megállta-e a helyét igazából, de nem is ez számított. Inkább az, hogy a felhőt a pillanat erejéig öröm töltötte el, hogy mintha felvilágosodott; és azon igyekezett, hogy még sok-sok apró öröm építse, nemesítse gondolatait.
  Egyáltalán nem vette számba azt, hogy ő másképpen néz ki, mint a többi felhőtársa, neki mindenki nemes egyszerűen felhő volt, függetlenül a kinézetelétől, a mozgásától, tőszomszédságtól, vagy hogy nagyon sokkal távolabb lebeg-e az illető felleg: nem tűnt lényegesnek.  Őt ugyan papírlaposra formázták, és pár árnyalattal még a hónál is fehérebbre, de ennek nem tulajdonított semmi fontosságot, mit is törődött ezzel.
  A többi felhő sokfélének látszott: egyik gomolygó, sűrű, többméteres ködszerű szürkeség, a másik pelyhesebb, szétszórt foltokkal, volt átlátszó, világ hatalmasára dagadt, és volt tüllfodros, cakkos-csipkés, haragos-feketés, de mindeniküknek akadt hasonló társa, és természetesen egyikük sem volt tiszta fehér, lapos és A4-es formátumú.
  A felhők élték életük. Ssokat sírtak, dühöngtek, tolongtak, lökdösték egymást, összebunyóztak, olyankor nagy csattanások hallatszottak és szikrázott körülöttük a levegő, mintha éles késeket fentek volna egy köszörűn. Néha megszelídültek, mint a kisbárányok a legelőn, de csak nagyritkán…
  A lapos felhő olyankor, mikor ment a hacacáré, elborzadt, elszörnyülködött, sehogyan sem fogta fel, hogy miért jó a hadakozás, a csetepaté, ahelyett, hogy elférnének békében egymás mellett, miért torzsalkodnak a társai.
  Hallgatta őket. Ilyenféle beszédek szűrődtek ki a zsivajból:
-  Szia, dagadék! Fogd be, cérnapeti!  Megjött az éjszaka sötétje, ki gyújt fényt a fejébe? Hasba könyököltél, te barom! Hazudsz, te vagy a macskakarom!
  A kis lapossághoz mindig elért a lárma, a hangzavar, látta a piszkálódás következményeit és zavarta ez az egész áldatlan helyzet, ami kialakult.
- Tisztára olyanok, mint egy bolond kakukkóra, csak járnak egy ütemre! – morfondírozott magában.
  Aztán előbb szépen, magyarul próbálta megértetni a többi felhővel, hogy a civakodás helyett mennyivel könnyebb lenne mindenkinek, ha elférnének egymástól, ha nem arra terjedne ki a lényeg, hogy melyik fehérebb, szürkébb, nagyobb, bőgősebb, lustább, kinek ki a szomszédja.  Hogy inkább helyesebb lenne elfogadni a másik másságát, elférni felhőkül, hiszen jut hely mindnyájuknak ezen a szép kerek égboltozaton. Kérlelte őket, hogy annyit ne csatázzanak, hanem inkább gondolkodjanak, mielőtt megszólalnak. Mert a békesség aranyat ér. Nem jutott dűlőre. Aztán persze neki is felment a pumpa, és beszólt hangosabban és nem annyira finoman.
  És akkor beütött a ménykű. Az összes felhő körbevette a lapos fehér felhőt, és kezdték blamálni, röhögni, szidni, mocskolni.
- Kákabélű, hihi, mit szólsz bele a nagyok dolgába! – mondta az egyik.
- Még meg sem születtél, sőt apád sem, én már annyi ideje itt harcolok! Milyen jogon mered szóra nyitni a pofád? – kérdezte vádolva a másik felhő.
- Kussolj, te egyedül vagy, mi meg többségben, mi jobban tudjuk, merről fúj a szél, és különben is mi közöd, ez a mi dolgunk!
- Tiétek is, enyém is… Szólt a kis felhő. Alapjáraton mind egyazon anyagból gyúrtak, bár sokfélék lehetünk.  Felveritek a csendet és nem törekedtek arra, hogy a vihar elsimuljon, sőt…
  Hirtelen az egyik morcosság rádobott a fehér lapos felhőre egy összerágott fekete levegődarabot, ami úgy rátapadt az ívpapírnyi létének közepére, mint egy pók.
- Pók, pók, nyálas pók! – kezdték csúfolni.
  A kis felhő, mindük közül a legkisebb, a legegyszerűbb, és a legértelmesebb, próbálta leszedni magáról a szutykot, de nem sikerült. Gondolkozott, és arra a megállapodásra jutott magával, hogy ő belül így is ugyanaz, aki. Igen, lett egy folt a felhőpapír közepén. Na és. Attól még a többi rész körülötte fehér maradt… És majdcsak tisztára söpri egy kis szellő egyszer. Mégis meg-megfutott a fejében az, hogy akkor most mi is van. Miért bántak így vele. Miért nem érti meg a felhő a felhőt. Miért jó a folytonos perpatvar az ég világtágas udvarán.  
  Ő azt képzelte, hogy mindent el lehet intézni, megbeszélni, elfogadni azt, hogy ugyan mindenki más szemszögből lát, de attól el lehet férni, és a csend, a béke, a kézen fogott élet: egy valós eszme, ami bárkié, mindenkié.
  De felhőbirodalomban ez cseppet sem nem így működik. Ott sokszor ok sem kell arra, hogy egyik felhő belekössön a másikba… Azt meg megemlíteni is félő, hogy ha okok akadnak a hálókba, abból mi sül ki.
  A kis lapos felhőt szidták, mint a bokrot, mocskolták, cibálták és ő félelmében összekucorodott volna, de mivel lapos volt az istenadta: nem tudott. Elpetyeredett, estig szipogott, majd szomorúan az álom mély tengerébe merült. Azt álmodta, hogy a földre szállva emberré változott, ahol talán él még a jobbra, szebbre törekvés, az elfogadás, a megértés, a tisztelet, a szeretet, a törődés – mert ugye, ezek igazából mind emberi értékek…
  Azt nem tudni, hogy a parányi felhő felébredt-e, vagy az álmok birodalmába ragadva élhetett tovább emberül, de azt sem, hogy ha esetleg felébredt, csupán álmodhatta-e a vele megtörtént rémségeket és valójában nem is zajlott le semmi rossz. Vagy meglehet, hogy az embervilágban is ugyanaz a zene szól, csak más hangszeren. Ki ad erre választ vajon?

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

Pera762018. március 27. 14:31

@csillogo: Jól látod tesiM. Minden szavaddal egyetértek.

csillogo2018. március 26. 21:42

"Azt nem tudni, hogy a parányi felhő felébredt-e, vagy az álmok birodalmába ragadva élhetett tovább emberül, de azt sem, hogy ha esetleg felébredt, csupán álmodhatta-e a vele megtörtént rémségeket és valójában nem is zajlott le semmi rossz. Vagy meglehet, hogy az embervilágban is ugyanaz a zene szól, csak más hangszeren. Ki ad erre választ vajon?"

Valószínű, hogy felhőül élhetett tovább, kivívta magának, hogy nem keveredik össze az emberiséggel, akik egyre jobban távolodnak el a természettől, nem óvják, nem becsülik földjüket, ahol élhető és kiaknázható kincsek vannak - (még mindig), fenntartható lenne a föld, ha nem lenne "(n)agymosás" ... (sokan vagyunk, sok csoportosulás és a személyes érdekek győznek, hogy mi lenne globálisan jó - az elenyésző).
Az emberiség még arra is képes, hogy nemcsak a saját fajtáját irtsa - hanem a felhőket is "összezavarja" - a szélirányt is lassan képesek megváltoztatni, programozni... - lehetne szépen egységben élni - emberek egymás között (is), a természettel összhangban - egymást kiegészítve - Egységben!
A felhők egyébként kötözködők, de barátkozni is tudnak :) van, hogy annyira szeretik egymást, hogy napokig el nem engedik egymás kezét, de aztán jön egy másik hatalom, egy Elem, aki beavatkozik és elhajtja őket pár száz, ezer kilométerrel távolabb, hogy ott is "játszanak" - és ez így megy váltakozva !
Igyekezzünk nem kibillenni a középpontunkból és reméljük túl tudunk élni még pár vihart - azért várom a szélcsendes időszakot Tesim.
Tetszett nagyon a "meséd" - mintha egy kicsit sokat fűztem volna hozzá, de ez a kicsi fehér felhőcske elviseli még ezt is! :) Talán!

Pera762018. március 26. 20:17

@Steel: @BakosErika: @Voros.Villo: Tulajdonképpen ez egy újságcikkem, az egyik alapötlet pedig egy olyan emberi tulajdonság, ami majdnem mindenkire jellemző. Belénk nevelték, erre képeztek ki, ezt vagyunk valók meglátni: a hibát.
Pácienseimmel gyakorlom, van egy fehér papírlap, arra festettem egy pöttyöt. Rákérdezek, mit látnak és mutatják a pöttyöt. De hogy másképp egészen szép fehér a lap, azt nem látják. Csak a "hibára" fókuszálnak. És döbbenet, ahogy magukkal szembesülnek...
A másik: hogy elég az, ha te rombuszmintás hajat viselsz/kockásfülűnyuszivallású vagy/fűzfagombokat ebédelsz stb. már mind ok arra, hogy ne toleráljanak... Ha kilógsz a csordából, azért, ha árkádiai vagy, azért.
Aztán én gondolkodásmódom, igazam a való, az a szent, más nincs. Kinek az igaza az igazabb? Egyet kéne- mindenben érteni? Nem. De meg lehet hallgatni a másik felet, és attól még kerek az élet. Van a 6-os, ami onnan nézve hat, de az égből pl. 9 :)
És ha olyant mond a másik, amiben van valami, hát miért ne változzunk kicsit mi is. Ez az emberi lét célja. Akár... Okosodjunk, tanuljunk, változzunk...

Steel2018. március 24. 17:50

Ó még mennyire ugyanaz az szól... :( Ezt az írást valóban tankönyvbe kellene b rakni. Egyre inkább azt tapasztalom, mintha nem egy nyelvet beszélnének az emberek. Csak a panasz, a mocskolódás, sár dobálás, pletyka, szitkok, stb...és az erőszak...meg társai. Talán nem a világgal van tényleg a baj, hanem velünk, akik benne élünk... Annyi szépe is van, és annyira egyszerű volna értelmesen beszélni, meghallani egymást, tolerancia...érés...nagy hiány mégis.mindez. Pedig lehetne szépen Élni.

BakosErika2018. március 24. 15:39

Sajnos ugyanaz a zene szól Erikám, de az a kicsi felhő nincs egyedül sokan szeretik a lapos A4-es alakját.
Bizony, ahogy Villő írta, tankönyvbe való ez a "mese", mert tanítani kellene azt, amíg nincs elfogadás, tisztelet, szeretet a másik iránt, addig vihar lesz a felhők között is.
Ölellek.

Törölt tag2018. március 24. 14:14

Törölt hozzászólás.