Tanulmányi kirándulás I.

Minapokban megunva a poet szigorlatokba zárt húderendes közösségi életét, s mert csábított az-engem-ne-szabályozzon senki semmiben kitörésvágya, a máshol megmérettetés feneketlensége, elbóklásztam másik irományi oldalra is. Ahogy szétnéztem, rögtön tetszeni kezdett a felhozatal ígéretes és sokat sejtető jövőképe, hát a részvételemmel dúsítani is kezdtem - ahol lehetett - a környéket. Kuvvára sok tapasztalattal dúsítottak fel engem is, ezekből megosztanék néhány fontosságot.

Először is rögtön, amint regisztráltam, kezdtem az észt osztani. Merthát nekem ebből bőven adományoztak anno – köszönet szüleimnek, istenkének, s a bábának, ki csak éppen-alig ejtett fejre – s nem vagyok irigy ember. Illetve nő.

Itt kicsit eldillemáztam azon, hogy a nők/lányok/asszonyok stb. fura termékek csakugyan felsőbbrendű lények lehetnek, mert az ember ember, árgus szemekkel bármerről vizslatjuk is, de a nő lehet ember, viszont ember nővé sosem képes metamorfizálni. Amint ezt okfejtésre kitettem, mindjárt kaptam sok-sok lájkot, szmájlit, egyéb szívderítő rusnyaságot a metamorfózisosoktól. Másoktól nem.

A dilemma kitisztulása nagyon soká tartott, igencsak hosszas folyamattá nyúladozott ki, és roppantul megdicsértek eme terebélyeket kiváltó kezdeményező szándékomért az impresszumban szereplő kitudjakik. Én hálás természetemet nem fogtam vissza, cifraszép szavakkal meg is köszöntem szerre-szerre, s volt, amelyiknek sokszorosítva is. De ez csupán a véletlen műve volt, s csakis a rossz fogazatú egyének nem képesek ezt az igazságot megrágni emésztés előtt.

Ne felejtsem el szerényen közhírré tenni azt is, hogy sokféle-jó erényeimhez társul sok-sok fölösleges idő is, ezeket kárba veszni hagyni micsoda vétek lenne! Hát takarékosan beosztva használtam minden egyes idősarkat, -polcot, hogy ne porosodjanak. Szókönyvtárat is hoztam létre a nyomtatott formában sarkalatosan ajánlottan elkerülendő, ám a hétköznapi beszédben nagyon gyakori kifejezésekből – erre halványan pedzették a rendesebbek – hogy az olvasottságom felívelésére még várjak, legyek türelemmel. Arra is célozgattak a még rendesebb rendesebbek, hogy aki a tragikus hirtelenségű koránba téved, hamarabb híresebbé avatják, főképpen, ha szerencséje van. Nekem cseppet sincs szükségem szerencsére.

Ezt tudattam az okoskodók hordájával, s azt is szilárd jellemmel kijelentettem, amikor felhívták a figyelmem a hejesírásomra: ne kötekedjenek velem, „elvégre én is úgy írok, ahogy megengedhetem magamnak.” Nincs magyar billentyűm, gyorsan gépelek, szemüveges vagyok kifogásaim sajnálkozva, együttérzően tudomásul vették és többé nem háborgatták fel belső elmebeli csendemet.

Viszont én hatalmi erőm teljes tudatában – amit az irodalmi pályán elért eredményeim sikeressége Pocsék nevű tartományban bizonyít – mindenkinek keményen megmondtam a magamét. Azt próbáltam belésulykolni leginkább a pályagörbéjük kezdetén levőkbe, hogy fölösleges mindenféle irodalmi előképzettség, a verstan előzetes ismerete egy nagy büdös lószart ér, a gazdag szókincs másoktól ellopható – csók által a hapaxos herpesz is elkapható, én csak tudom – a gyakorlat, a szorgalom unalmas monotonitása fárasztó. És a tehetség, emberek, a tehetség az, ami félresikerült genetikai maflaság. Ezt hajkurássza magában az, kinek a hite korcslábakon áll. Az enyém fajtiszta ugatás.