Kedvesöm. Néném.

Örömmel kirakva lelkem béléseit. Tudatom véled, kedves ángyomnéném, hogy tegnaptájtól megkezdte magát az iskola győzködni. Hogy. Gyermöközzön. Kitárta sarkig enmagát, s azon béporozott annyi, de annyi temérdök gyermöknájki cipő. Álltam jobbról-balra, nehogy felöklendözzenek futtukban, s nem győztem áradozni. A csuda essön belé. Mind az esső. Úgy gondolám, ne vertyikáljon a szülője a nájkinak. Mert mejen az, mind a karikacsapás.
 
Arra emléközöm magamot, hogy. A mű üdönkbe divat vót magyarból hozatni pumákot - azok igaz nem harapásztak. Mert tejfoguk se vót. S hamaroson kézönfogva hozták az eredeti tesvérököt es: a piuma, pluma nevekre keresztelteköt. Azok furtonfurt éhösök vótak. Ragasztót adtunk nékik enniük. De ma már. Kéröm szépön a nájki az a' ke ' legyen. Neonződen harapós. S az árával olyan erős bossot adnak, ami a gyermök szemit mégse csípi. De a keserves annyáét igen.
 
Osztán ke ' a többi culamundra es. Add ide dász tréning, mónszter pó ló. A' nemtom, rúg-e, fing-e, mind a nagy lovasdi, de ke'. A széköly lájbira, harisnyára rea se vetik a tekintetököt. Fél szemhegyivel se. S minminn mongyák az elvetemült gyermökök, hogy boxer jár nekik. Fene enné meg a kutyáit. Azt terjesztik a szomszédok, hogy a ' bugyi. Neköm papolhatnak. A kutya kutya. Nem bugyi. Ejsze annyit még tudok én es.
 
A tanszerek erősen ócsók. Hát. A tankönyveköt es megvesszük, van pénzmag elég, mű se tagadozzuk. Mit tagadjátok tük? Új tanterv meg eppe új, s másabb könyveköt követölőzik, az egyéves csürke év végin, ha egyébre nem. Budapapírnak csak jó lesz. Mert utána. Az új tanterv meg eppe új, s másabb könyveköt követölőzik. Hát esztöt. Már mondtam. Hát.
 
Bédugjuk vasárnap bentlakásba a gyermökmagot, hogy itthon. Addig. Tudjunk nyugodtan csináni másikot. S viszünk vasárnap estérekellőn szaporán a szekrényzárat es. Vinnénk. Ha vóna nyitva bót. De azok a bótosok megneszeték. Hogy mind elhorggyuk a zárakot. S bézárták azokot a bót ajtókot. De a szomszéd tesvére. Szerencsénkre abba a városba diszel. Oda kőtözött. A városnak szép nagy házai vónának. Olyan csudálatosok. Az oskola felé menet le es tisztőtem a délebédre elfogyasztott húslevessel a legszebbik ódalát. Adott vala. Osztán. Zárat. A szomszéd tesvére. Addig nyükürűtem. Na. Így hát. Pedig. Szülői hezzajárulást. Kértek. Egyből. Szinte megvereködtünk a terebélyös nevelőasszonyság kezeivel. S lábaival es.
 
A szoba elég tágas. Hegyeköt raktak belé. Neztem, minnha minnha a Hargitát es bévitték oda. De mikor felbiggyesztöttem a szemüvegöt, látám, hogy ágyak azok. A többszázéves matracok süllyedéseit neztem. S a mocskot. Tiszta otthonérzetöm támadott fel. S még hogy. Szövi gondjait szorgalmason a ponkok csapata belé. Osztán hejjába fizettünk. Hétfőre még nem adtak enni a legönyöknek. S a lejánoknak se. Másféliknek lehetha igen. Hát.
 
Osztán folytassuk. Csak a katyó. Nyüslet ki az üstből. Úgyhogy mejek, s kimeröm a befőttes évegökbe. Rumszagú ölelésöm adom átal. Neköd. Ecséd.