Kedves bácsi!

Hová lettek a hátra hagyottak, mikre vigyázni néha méltatlanok vagyunk? S miket ugyan nem láthat a jámbor, felszínes szemlélődő, de ha jól belenézünk a velünk szembe, akkor általában onnan szokott (füst)jeleket, miegymást adni. Már ha van még maradék... Hanem bámulunk, -na nem, mint borjú az új kapura, inkább olyan Bélám-szamarasan, az isteni gondviselés/atyai szigor/anyai seggreveregetés által nagyon is mellőzött még maradékabb üresbe. És ha igaz azon vidéki egyezmény, hogy a szem a lélek tükre, egyesekből elég homályos a kilátás, a belátás meg egyenes arányban van a fekete lyukak (értelmi-csökevény)elszippantó, és azon is átterjeszkedő sötétjével.
A történet meg emígy szóla, -némi kacskaringós ostorsuhintású, villámcsapásokat ígérgető bevezető kitérő után, hogy:
azt mondják az okosok, falun nyugisabb az élet, mint máshol. Ezt az okosságot kipróbálandó, (miért-is-ne) egy hidegtől szikrákat hányó vasárnapon elindultunk keresztmamáékhoz látogatóba, köszönteni, mieffélék.
Ment is minden rendben, főképpen az autó, csörögtek a láncok a kerekeken, a nyakunkon is, -már akinek- kezünkön nem. (Nem vetemedtünk még arra, hogy beszerezzünk ilyen karkötőket
is. Elég ha ezt az igényt mások bővebben szorgalmazzák magukra, s mi köztudomású, nem vagyunk mások, sem szorgalmas-félék.)
S(z)óval közeledtünk a célpontig, már a lekanyarodó mellékutca elé. Hova bemenni nem  látszott ésszerű ötletnek. Befelé szűkült az utcácska, és rám jött a palackszindróma.  Tudniillik: az ilyen utca hasonlatos egy pezsgőspalackhoz, az autó meg a dugó, a többi a  pegazusos képzeleté...
A férj - kinek a kerék a kezében volt, és merem remélni a fejében is négy - megállt. Aztán hátraarc, némi hangosabban szemlélődő tekintet.
(Igen. Ez főút. Kétoldalt házak. Na itt nincs kapu. Csak kerítések burjánzanak. Táblák nincsenek. Itt megállunk.)
A látogatás annak rendje s módja szerint le is járt.Tudatmódosult agysejtjeim, itt ehelyt a sutban azt körmöltetik, minek erről is békakonferenciát tartani, ezzel is untatva azt a néhány kedves olvasót, kik már így ásításokra utaló fáradtságot mímelnek, s  mutogatnak...tán fügéket. És egyáltalán...hiszen csak én kuruttyolok.
Szóval bő egy óra múlva libasorozunk a behavazott utcácskán visszafelé. Az autónk előtt látjuk, hogy áll egy bácsika. Olyan mikulásos, szakállaska, öregecske. Mögötte egy kisgyerek, olyan krampuszka-forma. Tán ajándékot is fognak itt osztogatni?
Hát ezt nagyon nem-eltaláltam.
Azt hívén, én bárgyú, hogy az orca a hidegtől piros - hiszen, amint jól értelmeztük, minket várt, ami ugyan később általunk átértelmezésre került sunnyogó várakozássá....ez is mindjárt kiderül miért - de mégis inkább a fölösleges méreg, s az emberi butaság ostoba  rózsái nyiladoztak rajta. Borvirágok összetett szó nyomatékos nem alkalmazása  szerénységemet bizonyítja...
Alacsony és kicsit magasabb műveltségű párbeszéd zajlott le a férj és a januári mikulás között.
- Fiatalember, vártam, hogy immár mikor jönnek, s kié ez az autó!
(Csodálkozásba meredt szemek. Tán megvásárolni óhajtja? Tán tetszik neki?)
- Mert itt mi szoktunk parkolni!
( Felhúzott szemöldökök egyenes arányban a Mi isteni eredetére kérdőjelezve.)
- Ezt a helyet én csináltam!
( Tán az utat, a havas főutat? Erre célozna a kedves bácsi? Utásznak művész lenne, ha ezt egyedül csinálta, még inkább.)
- Megálltak, és a másik utcába (...ami tőlünk több méterre leledzik, és kifelé, a domb felé  vezet...) nem lehet ettől a kocsitól kimenni!
( Ki a jószagú nyavalya akar ilyen időben mezőre menni? Mitől nem fér el? Tankja van? És akkor! Nekem tisztelettudóan robbanó bombám.)
- Aki oda nem tud kimenni, az ne vegyen kormányt a kezébe!
A gyere-kecske meg ott hátul hallgatózott, tán képezve magát a nem-ilyen-durranásra...