ki-sebek

  Ez egy jó székelyföldi szó, áldja meg az isten, aki kitalálta. Ezt hallva, látva a koponyán belüli térfogatkitöltőben a káposztadarabok örömükben kajakversenyt rendeznek, aztán a díjkiosztón meglebegtetik a székely zászlót. Kitűzni nem merik a mejjtájékra, mert oda csak a dantanase logót szabad. Aztán félő, hogy azt a szép logót leugatja a mejjtájékról pár kóbor kutya, minekutána nyoma vész a nyomnak, az ember meg csak kapkodja a hűlt helyét. És akkor nem tehet mást, minthogy béeregel a kirulyi búcsúra, hogy bánatában megölelgessen egy jólfésült kövér barakovácsot. 
  A jólfésült kövér barakovács sok lakcímkártyával rendelkezik. A kirulyi búcsún kíjjel megtalálható a kutyabolha bal szomszédjaként, az egricsillagos Éva első betűje fölött, a lábszag cipőjében, az orr firtosváraljában. Egyszóval majdnemlegesen mindenütt.
   Képes alakváltásra, előbb csak szeretnivaló petty, aztán nem háromlábúvá válik, mint némely igazi férfi, hanem azt még megduplázza.  Amikor pedig 8 lábbal büszkül, akkor már (erdei) nimfa.
   Nagyon jószívű, adakozó, fogadd el, ne utasítsd vissza. A haragos szomszéd borsot törhet az orrod alá akár a méheivel, akár a kikirilő csirkefarmjával. A barakovács nem tör borsot, mert nem olyan fából faragták, ő tiszta ingyen ad neked Lyme-kórt, a kutyádnak Babéziózist, a nyúladnak nyúlpestist. Ennyire jóakaratú na. Mit lehessen tenni.
   Városon kullancsnak keresztelték őkegyelmességét, itt, falun még a nagynagy pogányság a divat, itt csak szenes vizet vetnek igézet ellen, sitty-sutty, és nem nevezik néven a dolgokat, ezért a barakovács az, ami. Ezt csak úgy tisztességből ruházták rá, akkor, amikor az ősapja sikeresen megpatkolta volt a bolhát, és a lapostetűnek göndör fekete szőrből készített egy szemüveget, hogy az jobban lásson, ha netán betévedne a dzsungel könyvébe.
   Maugli és Micimackó azt meg zokszón venné, tehát szárszónak is egy a vége. Mondjuk a sínbetegség. Ami Csíkszeredától Kirulyon át eppe Székelyudvarhelyig tart. Tartana. Csakhogy Nagyfaluban az atyafi mindétig nem nyitogathassa a vonat előtt a csűrkaput. Ezt teljes elképedésképpen megértették a cséféré főnökei, ezáltal a vasútnak egyelőre nyoma sincs az említett útszakaszon. Országunk dicső tetteit ismerve az elkövetkezendő ötezer fényévben sem számítunk a nyomokra. Fő a tiszta ügy. Nemdebár?
   De a vonatcikkcakkolást  leszámítva érdekes azért a kirulyi búcsú. Kézen fogod magad, sósfejeddel együtt leülsz a romba dőlt épületű remények alá, és nézed, hogy ki vette fel a tavalyi ruháját megint. Az meg ki van vasalva, mint a karácsonyi félresikerült bejgli. Szegény Kriszta. Vajon mit ken az arcára, egyre ráncosabb! – fut át az eszme rajtad. Mint a melletted ülő cigifüstje. Sebaj, konzervál. Legalább elmondhatod, hogy ingyen kapod a cigifüstöt, és talán majd egyszer rászoksz te is. Aztán ott van az az ügyes Toyota-berregtető, aki fél válláról veszi fel az ünnepet, mint a hétvezéres röhögényt, és láthatatlan módba képzelve magát autóstól szlalomozik a tömegben. Egyszóval szép a világ. Mese nincs.
   Ebbe a mesenincs tájképbe úgy illeszkedik be a barakovács is, mint a négyhétig tartó 10 °C forróság az idéni júniusba. Jólnevelten. Mint a Toyotás. Mint én. Mint te.
   Barakovácsunk fáradhatatlan. Elindul a nadrágszár élesre vasalt duplasávján. Hűha. Romániai autópálya. Szuper. Ezt is megértem. – mondja épp a véglétre szenderülés előtt.
   Mert ünnep ide vagy ünnep oda, én gyilkos kedvemben leledzek. Kinyomom a barakovács szemét, belét, szépségét. De vajon minden barakovács belét ki kéne-e ontani?  
   Ez csupán félkörömnyi állat. De van nagyobb és gamatabb barakovács is. Ez a fajta nem csemellik meg a saját árnyékától. Megtalálod a buszon, vénkorodban, mikor alig tudsz feltepzelődni. A tízpercet késő sofőr káromkodásában benne van.  A tinédzser helyet átnemadásában benne van. Ha a helyi kisboltban bepakolnád a vásárolt E-teli élelmiszereid a táskádba, de nem férsz közel, mert két fiatalasszony tereferélhetnék épp ott, na, abban is benne van. Az anyós mindentjobbantudásában is megtalálod. A búcsún Kriszta ráncos arcát fürkészve és kárörvendve magadban is létezik. A temetőkert mellé lepakolt farakásokban is elbújik, zavarva az úton közlekedőket, és onnan többedik felszólításra sem akarja elpakolni magát. Este a kapun kicsapott tekergő kutyavakkantások is nyomokban tartalmazzák. Az utcaszéli árkok szennyvizében is csobog. A gyorshajtók porfelverésében is röhög és beszáll az ablakodon. Beszáll a lelkedbe, leül, bérütyül két szilvát, és sírhatnékja támad.

Hogyan kell bármit csinálni, kell-e mindenről gondolkozni? Mi az a kell? Ki az a havaii jégeső, aki szerint behatárolható tutira, hogy ezt vagy azt így vagy úgy kell?

A világunk kerek volt a kell előtt. Kerek, mint a fitneszes lányok popsija és mellhelyhelye. Kerek, mint Picasso négykezű, ötbotfülű asszonyai. Kerekeken gurult a világ, az ész is egyeseknél. Héjastojásos keréken. Ketteseknél egy hibádzott, az, amelyik a többit hajtotta. Nekik kifelé állt folyton a szekerük rúdja. Látszott a nadrágszáruk has felőli végénél a kifelé állás.

A nagybetűs észosztó, a havaii jégeső viszont már öregecske volt. Egy alkalommal, mikor a szerencsekerék nevű körolimpián a kerekesszékben épp trónoló munkáját végezte, balul sült el a dolga. Akkor fura fintort vágott, és kijelentette, hogy ez beszarás. Ha jobbul sült volna el, akkor azt jelentette volna ki, hogy jobbsincs fengerenc.

Ilyen volt a világunk a kell előtt. Ment minden, mint a csapás karika.

Aztán jött az anyós és seperc alatt kivajúdta a kell nevű utódját. Ha szembemész vele az utcán, nincs, miért kérdezzed, hogy hé, te, ki fia, borja vagy. Rá van tetoválva édes szülőanyja édes szájára.

A kell aztán szaporaféle lett. Mindenhova szórta magát: földbe, ágyba, orrba-szájba. És tízesével keltek ki a kis kellkék, nőttek, nődögéltek, mint az erdő a gombában. Itt egy kellke, ott egy kellke: találd ki, hogy melyiket nem találod ki.

Mehetsz kirándulni a nemmehetszbe, mert előbb megmondják a kellkét. Teregethetsz ruhát a hajnali pókfelkeltefényű drótcsicsergésre, de előbb megmondják a kellkét. Lefogyhatsz, de csak a kellkeízű csemmentéssel. Meghízol: a kellke megmondta előre.

Azt tanácsolom, dugd be fejed egy homokszembe. Strucculj homokul. A homoknyelv a legjobb tanító. Kifolyik a füledbe és a másikon be.
 Ott kavard ki a dobkártyád, essél jeget, hulljál havat, mentsd le a napot, hasítsd meg a hajnalt: elmésebb leszel a lángnál. 

Vagy hidd: a kell anyós-szó. Pisztoly betárazva. Érzed, hogy két másodperc, és kilövi a lelkedet. Aztán lábad előtt fekszik a testből kifordított lélek. Patakbanyuvasztás előtti kutyaszemeivel még néz. Mielőtt megüvesedne, igyál egyet anyósod egészségére magadból. Avval maradsz.

Vécépapírszag. Fehér alapon kacsamintás barackillat. Hogy amikor kinyomod a mai menüdet, a párás párosodás eredményével legyen megelégedve a klotyó is: a szagot fedezte az illat. Jelen esetben a kacsamintás illat.
Amúgy nem tudom teljesen összerakni, hogy mi köze lehet a mélynyomott kiskacsáknak a vécépapírhoz. Talán ott kéne kapirgálnom, ahol a legnagyobb a szemétdomb.
Tehát van kacsasült, gumikacsa, lúdtalp, lúdláb. Eszünk (vagy csak korog a belünk, és korog a bukszánk), a kádban pancsikálunk a gumikacsákkal gyerekként (és miszter bínként), majd - vagy közben - deformálódunk. Lúdtalp, pipemell, tyúkszem: ha szerencsések vagyunk, ezeket mind összeguberáljuk. És újra eszünk, lúdlábszeleteket. Hogy eszünkbe juthasson a kacsamintás illat. Ha egészen mélyen elmerülünk, akkor Dsuang Dszi beszáll a szívünkbe, mint egy lepkefing.
A lúdtalpról amúgy eszembe jutott B., aki a saját bevallása szerint viziszonyos. Ha mosdik, fürdik: akkor kicsattog a bőre. Felhólyagzik. Amikor B.-t meglátom az utcában, akkor a víziszonyát már két méterről megérzem.
A barackillatnak van édestestvére is, a pézsé. A pézsé is a másvilágra küldött fákból kelt életre, mint a vécépapír. Valaki mindig fel kell dobja a talpát ahhoz, hogy a lelke másba szálhasson át. De valaki mindig kell éljen feldobott talpú lélekkel is.
Olvastam, hogy egy hónap, és aztán köddé válik a zsepi. Nem kell ehhez mást tenni, csak lazán a földre dobni. Aztán egy hónap, és odalesz, mint a kámfor. A pelenka ezzel szemben képes 550 évig nem itthagyni ezt az árnyékvilágot. A műanyagszatyrok meg nem szégyellik maguk, és 2000 évig képesek a Csendes-óceánban szelfiket lőni. Kis butusok, pedig lőhetnék akár négyezerig is.
A pézsé amúgy orrfacsaró műveletre van kitalálva. Nagyanyáink virágokat hímeztek zsebkendőikre, talán iskolai feladatnak hasznos lenne erre gomblyukat varrni. Mármint a pézsére. Például a BBTE tiszta magyar nyelvű szakán a román tanórákon. A gyermekeknek nem lenne idejük azalatt azon vernyákolni, hogy minek mentek magyar szakra, ha a tantárgyak fele úgyis románul van. Örvendjen mindenki, hogy a másik fele fél. Milyen jó ez.
És milyen jó, hogy egy-egy fa beadja a kulcsot. Kulcs nélkül moshatnánk a taknyot a patakban a matyó hímzéseken.
De lassan nincs matyó hímzés. És patak sem. Csak árkok, amikben úsznak a kacsamintás illatok. A kacsamintákat ügyes tudósok megtisztítják, hogy megihassuk. Mégse olyan szar a világ. Egészségünkre.

B. valamikor még ‘89 előtt a város szélében egy fabódéban árult. Dekoratív csaj volt és szőke. Fru-kolát, Azugát, Gambrinust és kétféle kakast árult. A kakasok nem éltek, de nem is voltak döglöttek. Pont, mint az egyszeri mesében, ahol a szegény leány fel is volt öltözve, nem is, stb. 
A pergelt cukorból készült kakasok formába öntött nyalókaként egymás hegyén-hátán hevertek egy fadobozban.  A tájkép címe: tyúknélküli csoportsex szopásra várva.
Kakasságukat isten tudja, minek köszönhették. Kérdeztem, de választ nem kaptam a szőkétől. Isten más hajszínű lehet.
Szabálytalan apró fehér, sós ínyencséget is kérhettél. Olykor kaptál is. Ha volt.
Bár kakas névre keresztelték születés után ezt a példányt is, de ez sem kapirgált a szemétdombon, és nem vett részt a csirke-előállítás legelső fázisában sem soha. Szegény csövesként látta meg a napvilágot. Kukoricaszemeit kinyomták a parázs fölött, aztán elsózták, és újságpapírral karöltve végezte.
Újságpapírral még többen végezték. Sőt falevelekkel is. Ha óvatlanul kirándulsz, beleléphetsz a végzésekbe.
A fabolt ment, bár egyhelyben állott. A szőke lány gyűjtötte a banisokat, lejeket, mint a trófeákat. Trófeából lehet, hogy több összegyűlt, de a pénzt számolni könnyebb mesterség, mint emlékezni bókokra, deltákra, bicepszekre, virágcsokrokra vagy éppen a hosszára. A hosszúságot verte a kerület amúgyis. A kerületeket meg nagyon-nagyon szerette a dekoratív lány. És őt is szerették, édesen, sósan. Mert ritka volt, mint a fehér holló.
Néha a Fru-kola kevesebb bubit produkált kibontás után, de ezek a fránya gépek a gyárban. Nem kupakolták le rendesen. Egyszer meg se rendesen a lányt. Mert a virágcsokrot vivő – vagy nem vivő, mindegy is - Fru-kola ivás után iszonyatos hascsikarást kapott a bódé hátánál levő bokrosban.
A lány hallgatott azzal, mint szar a fűben, hogy fel szokta vizezni az üdítőt, kettőből hármat is csinál. Így szaporított. Lejt. És végzéseket az erdőbe. Amikbe beleléphetsz, ha óvatlanul kirándulsz.

‘89 után másképp áll a leányzó fekvése. Tele vannak az üzletek termékhalmokkal. Húszféle sör. Zöldség-gyümölcs hegyekbe rakva. Minden, mi az ég alatt szem-szájnak kellemes. Eduárdok. Welszi bárdok. Lefejezett tanyasi kakasok. De cukros, sós nincs. Kicsi volt, s elfogyott.
Nagy pillangókat is lehet látni, ha dubajozol. Kisebbekbe lépten-nyomon belebotlasz. Gintonicért megkapod. Whyszkiért visz, ki ért. Ingyenért is. Ami tömegcikk, amit az orrod alá nyomnak, aminek értéke nincs. Se nem sós, se nem édes.
Olyan, mint amikor beleharapsz egy mai gyorsérlelt, szabályos kör alakú, mindenhol egyformán pirosképű almába. Nem több, mint egy csésze víz. Egy eperbe. Kanál víz. Eszed a paradicsomot. Az uborkát. Mind egyforma.
Hunyd be a szemed és kóstolgass. Szőke, barna. Vízízű.

  Egyszer volt, hol nem volt, a messze-messzében, de az égi birodalom csillagos-tükrű álmain hajszálnyival még innen, volt egy felhő.  Ez a felhő teljesen másképpen nézett ki, mint a többi: makulátlan, sima fehér színével szinte világított. Pindurnak tűnt a felhőségek viszonylatában, hiszen milliméterre pontosan megfelelt egy A4-es papírlapnak. Éppolyan laposan éldegélt, s általában ropogós jókedvvel nézett szét az égről a föld felé, és néha elmerengett túl-túl, az univerzum végtelenségének irányába. Azaz körbe-körbetájolódott, aztán visszatért önmagába, majd újra szanaszét gurultak a gondolatgyöngyei…
  Érdekelte, hogy mi van a földön, a föld alatt, az eget mi tartja a föld felett, de leginkább az, hogy fér el ilyen szép becsületes rendben a mindenség az univerzumban. Addig s addig élesítette az elméjét, hogy abból hirtelen kipattant egy szikra.
-  Akárcsak az univerzum a parányi mindenségben!  - találta meg bölcselkedve az utolsó gondolatcsírájára a választ.
  Bár azt pontosan nem tudni, hogy elmélete megállta-e a helyét igazából, de nem is ez számított. Inkább az, hogy a felhőt a pillanat erejéig öröm töltötte el, hogy mintha felvilágosodott; és azon igyekezett, hogy még sok-sok apró öröm építse, nemesítse gondolatait.
  Egyáltalán nem vette számba azt, hogy ő másképpen néz ki, mint a többi felhőtársa, neki mindenki nemes egyszerűen felhő volt, függetlenül a kinézetelétől, a mozgásától, tőszomszédságtól, vagy hogy nagyon sokkal távolabb lebeg-e az illető felleg: nem tűnt lényegesnek.  Őt ugyan papírlaposra formázták, és pár árnyalattal még a hónál is fehérebbre, de ennek nem tulajdonított semmi fontosságot, mit is törődött ezzel.
  A többi felhő sokfélének látszott: egyik gomolygó, sűrű, többméteres ködszerű szürkeség, a másik pelyhesebb, szétszórt foltokkal, volt átlátszó, világ hatalmasára dagadt, és volt tüllfodros, cakkos-csipkés, haragos-feketés, de mindeniküknek akadt hasonló társa, és természetesen egyikük sem volt tiszta fehér, lapos és A4-es formátumú.
  A felhők élték életük. Ssokat sírtak, dühöngtek, tolongtak, lökdösték egymást, összebunyóztak, olyankor nagy csattanások hallatszottak és szikrázott körülöttük a levegő, mintha éles késeket fentek volna egy köszörűn. Néha megszelídültek, mint a kisbárányok a legelőn, de csak nagyritkán…
  A lapos felhő olyankor, mikor ment a hacacáré, elborzadt, elszörnyülködött, sehogyan sem fogta fel, hogy miért jó a hadakozás, a csetepaté, ahelyett, hogy elférnének békében egymás mellett, miért torzsalkodnak a társai.
  Hallgatta őket. Ilyenféle beszédek szűrődtek ki a zsivajból:
-  Szia, dagadék! Fogd be, cérnapeti!  Megjött az éjszaka sötétje, ki gyújt fényt a fejébe? Hasba könyököltél, te barom! Hazudsz, te vagy a macskakarom!
  A kis lapossághoz mindig elért a lárma, a hangzavar, látta a piszkálódás következményeit és zavarta ez az egész áldatlan helyzet, ami kialakult.
- Tisztára olyanok, mint egy bolond kakukkóra, csak járnak egy ütemre! – morfondírozott magában.
  Aztán előbb szépen, magyarul próbálta megértetni a többi felhővel, hogy a civakodás helyett mennyivel könnyebb lenne mindenkinek, ha elférnének egymástól, ha nem arra terjedne ki a lényeg, hogy melyik fehérebb, szürkébb, nagyobb, bőgősebb, lustább, kinek ki a szomszédja.  Hogy inkább helyesebb lenne elfogadni a másik másságát, elférni felhőkül, hiszen jut hely mindnyájuknak ezen a szép kerek égboltozaton. Kérlelte őket, hogy annyit ne csatázzanak, hanem inkább gondolkodjanak, mielőtt megszólalnak. Mert a békesség aranyat ér. Nem jutott dűlőre. Aztán persze neki is felment a pumpa, és beszólt hangosabban és nem annyira finoman.
  És akkor beütött a ménykű. Az összes felhő körbevette a lapos fehér felhőt, és kezdték blamálni, röhögni, szidni, mocskolni.
- Kákabélű, hihi, mit szólsz bele a nagyok dolgába! – mondta az egyik.
- Még meg sem születtél, sőt apád sem, én már annyi ideje itt harcolok! Milyen jogon mered szóra nyitni a pofád? – kérdezte vádolva a másik felhő.
- Kussolj, te egyedül vagy, mi meg többségben, mi jobban tudjuk, merről fúj a szél, és különben is mi közöd, ez a mi dolgunk!
- Tiétek is, enyém is… Szólt a kis felhő. Alapjáraton mind egyazon anyagból gyúrtak, bár sokfélék lehetünk.  Felveritek a csendet és nem törekedtek arra, hogy a vihar elsimuljon, sőt…
  Hirtelen az egyik morcosság rádobott a fehér lapos felhőre egy összerágott fekete levegődarabot, ami úgy rátapadt az ívpapírnyi létének közepére, mint egy pók.
- Pók, pók, nyálas pók! – kezdték csúfolni.
  A kis felhő, mindük közül a legkisebb, a legegyszerűbb, és a legértelmesebb, próbálta leszedni magáról a szutykot, de nem sikerült. Gondolkozott, és arra a megállapodásra jutott magával, hogy ő belül így is ugyanaz, aki. Igen, lett egy folt a felhőpapír közepén. Na és. Attól még a többi rész körülötte fehér maradt… És majdcsak tisztára söpri egy kis szellő egyszer. Mégis meg-megfutott a fejében az, hogy akkor most mi is van. Miért bántak így vele. Miért nem érti meg a felhő a felhőt. Miért jó a folytonos perpatvar az ég világtágas udvarán.  
  Ő azt képzelte, hogy mindent el lehet intézni, megbeszélni, elfogadni azt, hogy ugyan mindenki más szemszögből lát, de attól el lehet férni, és a csend, a béke, a kézen fogott élet: egy valós eszme, ami bárkié, mindenkié.
  De felhőbirodalomban ez cseppet sem nem így működik. Ott sokszor ok sem kell arra, hogy egyik felhő belekössön a másikba… Azt meg megemlíteni is félő, hogy ha okok akadnak a hálókba, abból mi sül ki.
  A kis lapos felhőt szidták, mint a bokrot, mocskolták, cibálták és ő félelmében összekucorodott volna, de mivel lapos volt az istenadta: nem tudott. Elpetyeredett, estig szipogott, majd szomorúan az álom mély tengerébe merült. Azt álmodta, hogy a földre szállva emberré változott, ahol talán él még a jobbra, szebbre törekvés, az elfogadás, a megértés, a tisztelet, a szeretet, a törődés – mert ugye, ezek igazából mind emberi értékek…
  Azt nem tudni, hogy a parányi felhő felébredt-e, vagy az álmok birodalmába ragadva élhetett tovább emberül, de azt sem, hogy ha esetleg felébredt, csupán álmodhatta-e a vele megtörtént rémségeket és valójában nem is zajlott le semmi rossz. Vagy meglehet, hogy az embervilágban is ugyanaz a zene szól, csak más hangszeren. Ki ad erre választ vajon?