Hogyan cselekedjünk jót mással/másnak?

  Erre röviden annyi lenne a válasz: úgy, hogy az a másiknak - akinek segíteni akarunk - legyen jó.
Na, de itt jön be a képbe az a gond, hogy tudjuk-e azt, miképpen is jó, mi is lenne jó a másik embernek, akinek mi a saját jó szándékunkból jót szeretnénk tenni… És ez azon felül, hogy nem könnyű feladat, hiába tűnik elsőre annak, még számos más kérdést is felvet abban az emberben, aki némi gondolkodásra is képes, nemcsak úgy cselekszik, ahogy mifelénk is jellemzik… hűbelebalázs módjára.

  Azt hisszük, azt gondoljuk emberként, segítőként, gondoskodóként, szponzorként, stb., (elvetemültebbek – ahol az ego dirigál - egyenesen tudják is), hogy ami ötlet a saját fejünkből kipattan, az kiváltképpen helyes lehet. Az is. NEKÜNK. Nekünk helyes, számunkra megfelelő, remek, pompás. De ez NEM mindig MINDENKINEK fedi le a valóságot, és sajnos nem mindig szolgál annak az illetőnek a javára, aki felé igyekezünk szándékunk szerint jót tenni.
  Magunkból indulunk ki mindnyájan, és valamelyest értelmes emberként már szert tettünk egy világképre, egy szokás-, hitrendszerre, felszívtuk, mint egy szivacs mindazt, amit a környezetünk felénk kivetített, elsősorban a szülők, tanítók, nevelők, rokonok által, aztán minden, ami velünk szembejött, vagy mi mentünk szembe, még hozzátett az alaphoz valamit, ezt is, azt is: hibásan, jól, vegyesen. Ebből alakult ki az egyén világképe, amivel remélhetőleg optimális esetben nincs olyan nagy baj (kisebb bajok persze akadhatnak a halmazban, nem optimális esetben óriási gubancok is), viszont azt már kevesen tudatosítjuk, hogy az egy ember útja. Nem mindenkié. Egy ember világképe. Nem húzható rá sablonként a föld összes emberére, sőt senki másra sem.
  Tehát a másik ember ugyanarról a dologról, témáról nem biztos, hogy ugyanúgy vélekedik, mint én, mint te. És nem biztos, hogy ugyanarra vágyik, ugyanazt ugyanúgy akarja, sőt, az a biztosabb, hogy inkább másképp. Lehetnek árnyalatok, metszések, találkozási pontok a halmazokban, de mindenki tudásgömbje különböző (lufi), két teljesen egyforma nincs. Még az egypetéjű ikrek sem egyformák mindenben, sem külsőre, sem belsőben…
  Elsősorban a segítésben az lenne az alap, hogy aki bajban van, az kérjen segítséget. Ne restellje. És egy adott szintig bátran válogassa meg azt is, kitől kér segítséget. Ne forduljon éppen fűhöz-fához. Elég egy inggomb(a) is. Olykor. Persze aki nem tud beszélni, vagy pici baba, stb., az megint más kategória.
  Van olyan ember, kinek számára fontos, hogy önkénteskedjen, támogasson másokat, s ez szuper dolog. Ilyenkor csupán arra illik figyelni, hogy úgy tegyük mindazt, hogy annak legyen jó, akit felkarolni szeretnénk.
  És ez a nagy kérdés, hogy ezt miképpen valósítsuk meg.
  Nyilván, ha tűz-, víz, tornádókárosult valaki, ott lehet anyagilag is támogatni a bajbajutottat. A nagyon szegényeket is, ha van miből, ha van fölöslegünk… Vagy ha képesek vagyunk lemondani egy-egy cigi, a századik cipő/nadrág áráról, és ha megtanulunk az önzőségen túljutni.
  Sokadikra tapasztalom amúgy, hogy egy kisnyugdíjas, egy kevesebb jövedelmű ember önzetlenebbül tud adakozni, mint az, aki dúskál a javakban… Van hová még fejlődni.
  És persze létezik olyan gazdagabb ember is, aki úgy adakozik, hogy nem teszi kirakatba, nem veri nagydobra – nekik is köszönet.
Véssük az eszünkbe azért mélyen: az adakozás, a segítség valójában csak akkor igazi, ha őszinte, szívből-lélekből árad, és nem dicsekedünk vele. Aki feszt kiposztolja nyilvánosan, az önmagát szeretné jobbítani, és kb. olyan, annyit ér, mintha hetekig lábat nem mosna, de felhúzna rá egy márkás cipőt, s azzal menne egy lakodalomba. A cipő csillog, ő maga meg rohadtul bűzlik. A külsőség, a szereplésvágy nem fedi el az alapkoszt…  „Ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb.”
  És akkor hogyan segítsünk? Egyszerű a válasz. Ha nagyon segítési viszketegségben szenvedünk, akkor kérdezzük meg a kiválasztott „szenvedő” alanyt, hogy ő mit szeretne, mit akar, mire vágyik, mik a céljai. És ha a válasz nekünk nem tetszik, nincs egészen ínyünkre, akkor se a mi ízlésünknek megfelelően segítsünk neki.
  Példák:
  Ha valaki éppen csak ebédet szeretne, mert arra se jut, ne vigyünk neki töltött káposztát, ha az illető vegetáriánus. (Azaz, ha van arra mód, puhatoljuk ki az ő óhaját, életmódját, szokásait, és az szerint támogassuk.)
  Ha segítséget ajánlunk fel valakinek, egy idős csomagot cipelő néninek pl. ne rárontsunk, s ne kirántsuk a kezéből a cipelt szatyrokat, hogy kapjon a szerencsétlen ott egy infarktust esetleg, vagy tolvajt kiabáljon szerteszét, s aztán még bilincsben sztárogjunk utána. Tévedésből. Tudatlanságunkból kifolyólag.
  A lányunk, menyünk helyett ne döntsük el azt, hogy szerintünk mit kéne feladjon a júliusi cudar ötvenfokos melegben a kicsire, miért ad nyúlbundát, síbakancsot, stb. rá, hadd oldja meg a helyzetet… (Minden gyerek a szülőé, az ők dolguk, feladatuk ezt ellátni, nem a nagyiké.) J A segítéget felajánlhatjuk, s ha kérnek rá, segíthetünk, de: fogadjuk el a döntéseket…
  Anyósként próbáljuk meg elfogadni menyünk, vejünk, mert ahogy elfogadjuk, s ahogy bánunk velük, az arról is tesz tanúbizonyságot, hogy mennyire szeretjük, tiszteljük a gyerekeink. Ha a saját gyerekeink szeretjük, akkor nem teszünk keresztbe a párjának. Ha mégis, szándékosan, sokszor, ott a velemmel nagy a baj.  Nekik se segítsünk úgy, ahogy szerintünk jó.
  Ne adjunk ajándékba olyan senkinek sem, ami nekünk tetszik. Nekem lehet kedvenc színem a lila rakott bögre, de az ajándékozott fél azt lehet, hogy a látogatásunk után úgy b…, izé vágja a kukába, hogy egy hiroshimai felhő keletkezik utána…
  Sok esetben elviselhetetlenül nehéz feladat az is, ha egy közeli rokon, szülő, unokatestvér, szomszéd pl. lelki problémákkal küzd, alkoholista, stb. A szentteréz-lelkületűek mindenkit is megmentenének. Sajnos, nem lehet mindenkit – saját magától – megváltani… Aki nem akar jobbulni, azt nem erőszakolhatjuk jobbá. Azon lehet segíteni, csakis azon, aki kéri (tőlünk), aki akarja, s aki elfogadja. (Azt, amit mi neki nyújtani tudunk.)
   Az emberektől ráadásul a tapasztalásokat se vehetjük el, nem szedhetünk fel minden követ a gyerekeink elől sem, mert akkor egy kis kavicsban is lapraesnek. Nem tanulják meg azt, hogy ők kell kikerüljék, felszedjék a köveket. Vagy hogy házat is építeni lehet a kőből…
  Mazochistaként viszont gyakorolhatjuk a segítségadást végtelenszer, és lehet az falra hányt korsó is, ami a kútig sose ér el… Ebbe bele is pusztulhatunk. Akár…
  Igen, iszonyatosan nehéz nézni, ahogy egy számunkra kedves ember leamortizálja magát, de ismétlem, segíteni azon lehet, aki kéri, hagyja, elfogadja. A többit el kéne fogadjuk úgy, ahogy. Sok megértéssel, és/vagy továbblépéssel.
  Tehát segíteni hogyan kéne? Csakis úgy, ahogy a másiknak jó. (Ne feledjük el, hogy alkoholistának is jó lenni (a delíriumban nem érdekli a világ, a saját gondja, baja, a függőség oka meg egy egészen más téma), s a szarban is jó dagonyázni (lásd a disznókat, előszeretettel túrják, s höngörődnek belé…)
Tehát összegzésképpen: a mi szerepünk akkor jut egyenes vonalba, ha a segített fél visszajelzései alapján leszűrjük, hogy boldog attól, amit általunk kap, örül. Ha ez nem így van, akkor ha van egy csepp sütnivalónk, agyaljunk el azon, hogy mit mondjunk, cselekedjünk másképp. Ha meg a fejünk csak azért van, hogy a nyakat díszítse,  akkor helyesebb, ha Tölgyes* felé egyet kirándulunk…

 (Gyergyótölgyes nevezetes a Pszichiátriai intézetéről. Akit oda beutalnak, az elmekórtani szertárdísz a köbön. A régi rendszer rendszerellenes lázadóit is ott sokkolták, sajnos.)