Fé(l)sz tükör is lehet, de bármi más is.

A népszerűségnek is megvan a maga kára. De hogy mi, arra még nem jöttem rá.
A sok álkörbeszeretgetések között hány lehet az igazi? Aki valóban értem, magamért kedvel hány százalékot tesz ki abból a nagy tömegből?
Tán ha nem lennék ilyen mohó és többet akaró, megelégednék néhány valóban baráttal, megváltozna az agyondédelgetett életem? Érdekel is ez engem. Egy fenét.
Szerepjáték ez is. Mint minden más.
Kőbezárt magány. Éppen ezért. Mert maszk van rajtam. Kemény. Alakoskodok.
A jó és a rossz fogalmát én is szétválasztom, - már amikor a határok nem mosódnak egybe, s a hullámzavargások között már magam sem tudom, mi volt a sima egyszerű - az én térlátásom szerint.
Pl. Nincs sok saját beszédtémám, az életemből vett minták unalmasak, közhelyesek, esetleg sajnáltatni tudom magam... Habár ez sziporkázó ötlet! Miért ne tegyem meg nap mint nap! Hiszen felfigyelnek rám. És az emberek többsége csak a felszínt látja, a mélyben megbúvó jól álcázott énemet, mit eltakargatok, azt nem! ( Nahát! Némi kárörvendés hiúsággal elegyítve. Tudtam, hogy színésztehetség vagyok. Ősi.) Még elszörnyednének... Hát akkor vinnyogok, rinyálok, szép-fájó szavakat toborzok egymás mellé, katonasorfalakat rakok. Védekezésképpen. Látjátok? Érzitek esendőségemet, kicsiny kis sajnálnivalóságomat?
És merítek én ötleteket másoktól... Miért ne. Ha kell szavakat csenek, szó-képeket, sőt egész rendszereken végigvonuló témát is. Rendszeresen. Persze jól álcázom és kiforgatom, nehogymá reám küldjék a plágiumkommandót! Magamhoz való eszem van, s pofátlanul felhasználom önnön érdekeimet képviselve, annyira éppen, amennyire nem szégyenlem. A cél szentesíti az eszközt! (Esetleg kell ide idézőjel? Tudtam, hogy nem.) Itt a cél én volnék, az eszközök meg mindegyek, csak elérjem vele azt, mit akarok.
Félresikerült idegekkel alkotnom mézes-mázas beszédet másoknak nem okoz felhőtlen örömöket, de ha jajongok: sajnálnak. Milyen buták is vagytok, olvasóim! És én a gondtalan, ügyes, okos...és még szép is... hogy ezt legalább tudom. De teszek rá. Nem a lottón. Hanem még egy-két lapáttal. Télvíz idején a hóhányás aktuális voltát úgysem kérdőjelezi meg senki.
Egy épeszű normális mondatot sem tudok megformálni, csak úgy ha hibáktól hemzsegnek? Hiszen ezt észre sem veszitek, elbújok jól a köztes siránkozás helyzetmegőrző állapotában... Hulljon csak a könnyetek, mint egy kiadós falusi zápor, én felhőitek árnyéka alatt jót röhincsélek...hihi... attól nálam süt a sárga(ság).
Beszólok én mindenkihez, miért is ne. Dicsérgetek minden kis/közepest, befőttesüveget, tejfelesszájú macskát, egeret, bogarat, tuskót, erdőt, lerágott almacsutikát, lájkolok képeket, pofákat, sablonosan, mert számítok arra, hogy hízelgéseim ürügyén nem veszik észre, hogy csak felszínes félmosoly torzul szájam sarkába... Hogyne lennél szép, ügyes, kiemelkedően tehetséges! Sőt ellibegek a nagyokhoz is, nyalizni talpat, segget, mikor mi szolgálja az érdekemet. Ha túl sok ostobaságot locsogok: legfennebb nem lépegetek arrafelé egy darabig, - addig hátha elfelejtik tévelygéseim vagy megbocsájtják - ha meg visszaszólnak, hát elviccelem. Fokozva: elhazudom. Félrebeszélek. Adom az értő/megértőt és akkor ők is.
Különben is ez mind titok. Nem is fecsegem el mindenkinek.
Egy tükörhöz beszélek. Éppen velem egyidős. De bele nem nézek, inkább letakarom veletek.