Éretlennarancs-színű hejvilág

Ha már engem a Zisten olyan helyre rakott lakni, ahová az Ördöggarádics nevű utcán kell kimászni, hát ott veteszködöm. :)


Igaz, biciklivel bé ott még egyszersem ereszkedtem, annyit senki nem fizetne nekem, s kifelé se kerekeztem ezen a szépreményű utcán még sose, mert bármennyit fizetnének is ezért, tisztán s egyszerűen: nem tudnék, annyira lűttős felfelé a domb... Biciklitársalgós magányaimban lehajtok inkább a másik utcán ajszeg felé - bár ez sem kismiskadolog - s inkább megkerülöm a fél falut. Ráfér a falura, s reám is.


Most mivel béállott a(z egyeseknek) szürkedús hangulatú eső - a ketteseknek, mint én: a szeretemeső - mára mégis no bicaj lett. Ki a feketített fene akar februárban tökig - vagy pináig, kinek mi a gondja, azt búsulja, ugye - ázni. Mert én nem. Hát gyalogosan tapicskolom a vendégmarasztalót béazon, megnézem, hogy nem vitték el a falut a helyiről, vásárolok a boltban kicsi gyömbért, gyümölcsöt, sütök kenyeret is hirtelen ott, mármint a boltban... ellátom káposztamagokkal a tavasz közeledtét - hadd legyen enyhe varázsütésre ősz, s belőlük savanyú káposzta a hordóban. Szóval ilyenek.

Kedvenc elárusítóm nagyonrepedtdeszokásosankedves hangon recsegi az övét,  eszmecserézünk arról, hogy én ezt a járványt kikerültem. (Tudniillik, jelenleg  fél falunk seggét szúrkálja Karesz, a helyi baknövér. De én nem vagyok a fél falu. Még.) Aztán andalgok bájosan hazafelé.


Gondolatban felvázolom magam előtt, hogy hejbejólesz, mikor a központi híd és környéke is le lesz üdén aszfaltozva - remélhetőleg és a sokszoros fentről hulló ígéretek ellenére idén év végéig az elmaradt útjavítások tényleg mind ki lesznek eszközölve, hogy magyartalanul tudományosan fogalmazzak immáron - és a valagamot nem rázza a bicikli a két aszfaltréteg közötti semmin megmaradt röhögő köveken, s nem ölünk meg több márkás Shangjung cipőt a taknyos sárban legalább a főúton.


Szemlélődésekre azért voltam amúgy képes, mert az okulárét otthon hagytam, ezáltal természetesen jobban láttam esőben az ablaktörlők hiányában. Az ernyőt meg összecsuktam, mert a márka ismét hasznosnak bizonyult: kinyitva is annyit ért, mint nem.


És a malom-paplak-templom-régi óskola megszokott látványai után újra elérek jólmegkeresztelt utcánk aljára - Ördöggarádics - aholis rögtönöztem egy megállást. Na nem azért, mintha vénnek érezném magam, s a szuszogóm jelezné is, hanem csak nézelődni. Mert fölöttébb fura nyegések jutottak el fülem rejtekeibe.


Másképpen éles télidőkben, mikor a lövétei leányok, s a szép fiatalasszonyok, mint én pl., igazi mandulaszemeket varázsolnak szép orcájukra a hidegtől, bizony olyankor sokszormegállós ez az ötszászfokban meghajlított meredek utca, mindenki gyalog-buszjárata igényli a meg-megállást. Most egyvégtiben úgy tevék, mint aki kisiet, ha a szememet ki nem nyomta volna valami csoda az utca jobb felin. S a fülemet az eszmei értékű zaj.

Két darab egyszeri használatos, éretlennarancs-színű borotva adott le szemérmetösön halevány életjelzéseket felém, hogy vagy vessek nékik mentőmellényt, vagy bájoljak ködöt a fejükre. Elpanaszolták, hogy két fiatalember időhiányban ébredéssel, s reggeli munkába menet futva beretválkoztak, egyik a pofáját, s a más az alföldi kincsét, a gatyáját eppe a garádics alatt tolta a helyire vissza. Gondolom, a habot a kóbor kutyákkal tüntette el magáról mindkettő. De ezt nem kérdeztem. Mert ugye, illetlenség. S szegény éretlennaracssárgák bé is voltak hangszállgyulladásozva, tán már a gégerák is kerülgette a torkukat, addigelé annyit bünnyöghettek... Szonnyasok nem lehettek, mert dergett reuk az eső, legalább ennyi hasznok volt a februárból.


Véletlen ott járt egy nénike, aki észrevette, hogy kikkel ducsálok, béállt ő es azzal a szöveggel, hogy miért csak azt két behemót nagytökű teremtményt vetttem észre, a kisebbecske beretvát miért nem. Hát tényleg, ezök hárman a párban voltak, nem ketteskén...


A harmadik, miután reakacsintottam, azt is elfosolta - pedig hej, a férfiak ilyent nem szoktak, de ez ugye, még alig kamaszodott, ahogy látám, hát neki megvan engedményezve - hogy azért van sokcigitszívottzöngésű hangja, mert hajnaltól mostanig avval szórakozott, hogy a selejtezett bébikkel töltött lufikat béfújja a kertbe, rea a száraz ágú fákra, lamiponoknak. Hátha kitölti a szélnek a szemit vélök.


Én osztán azzal békítettem ki őköt, hogy megírom, né, te világ, ha kerül benned nálam szebb asszonyka, akkor menten menj, és segíts két hajótörött legénynek. S egy szépreményű tinibojnak es.