Eloldanálak...

Ha a szerénységet, csendességet, jóságot tőled-szavakban mérjük: neked igencsak keveset osztogattak odafenn. Tán mikor sorba álltál, ott is a végén elvoltál, helyet hagyva a törtetőbbeknek… Azok meg zsákszámra pakoltak a fényes kövekből: tiszteletlenségből, gerinctelenségből, irigységből, hazugságból, egyszóval minden jó emberi tulajdonságból, mik halomba álltak, az alig-marokszámra osztogatottakra nem is figyelve. Mert ami onnan, az ujjak kulcsolásából valahogyan mégis  lepergett: szürke homoknak tűnt… A kicsi, szűkösen mért  ajándék vacak, értéktelen, nem érdekes, nem fontos.  Kinek kell? A zöm el is púpolta a bőséget, mit összemert, és ami Istenkének ott maradt a markában: azt neked adhatta. Mind. Kézből szívbe…

A nagybetűsbe mindenki megérkezik. Olykor egyből odadobnak, túl hamarjában, olykor akarat-fejekkel nekimegyünk, ritkán megtervezve, előre tudva… Benne lenni: ovisnak iskola. Ostobának jajgatás. Esetenként süllyedés. Okosnak – ha elegendő túlélő felszereléssel vágott neki: Élet.

A kis lakás egyik szobája foglalt. Időszakos lakónak. Ki a barát. S kié végeredményben az egész lakás. A másik szoba, a konyha, fürdő a kis családé. Időszakonként megosztoznak a baráttal a fürdőn is. Konyhán köszönik: nem. Hál istennek mindenki részéről. Berendezés láthatóan sok van. Egy ágy, egy babaágy.  Meg a sarokban egy óriás papundekli doboz: álszekrénynek. Elférnek abban a ruhák. Nem is vesznek össze a helyekért, jut mindegyiknek bőségesen. A csendért egy pokróc a felelős. Mint madárszárny, féltőn, óvón védi fiókáit: a rongyokat, nehogy bajuk essen, ártó szemek ne igézzék meg őket. Nagymama egyik ajándék ágyneműnek-valója függönyként funkcionál. A rend kedvéért. A konyha is példásan otthonos: egy gázkályha folytat olykor mélyérdemű eszmecseréket egy asztallal.  Meg a négy szék-fiúval. (Akik neme azért lehet születésüktől fogva ilyen, hogy ha majd a babaágy mindig éhes lakója egyszer tele bendővel  mászkálni megtanul, öröme teljék barátokra lelni. Mert előbb ugye a barátok, aztán jöjjenek a barátnők…) Az eszmecserébe szekrények, polcok, képek, virágok cseppet sem szólnak bele, semmilyen fel/alhanggal. Tudniillik, még ők a születési előtti alvási fázisoknál tartanak. Valahol. A Nagy Ismeretlen útvesztőiben.

A kamra polcán néhány fazék, lábas, csésze, kanál, villa szorul egymáshoz. Tán dideregnek kinézni a konyhába,  hiszen a hőmérő 15 foknál többet decemberben sem mutat ott, és a lakás minden pontján csalhatatlanul pontos... Tán fennebb menni túl avas, elromlott benne a higanylépcső. Vagy álmos az is…

Vasárnap van. Vendég érkezését várják.  Anyuka a kisfiút eteti, ringatja, apuka a kályhánál tüsténkedik. A vasárnapi húsleves elkészítése az ő feladata. Belerakja a hozzávalókat: murkot, petrezselymet, hagymát, karalábét, sót. És ennyi. A hétköznap minden mozzanata az anyukáé. Délelőtt az otthon, a gyerek, délután az iskola: a tanulás. Éjszaka meg a sírós baba ringatása, hogy apuka aludjon. Mert apuka dolgozik estig. Általában. Ezért vasárnap ő főz. Apuka.

Halk koppanás és itt van nagyapó. Papó. Papóka… A kis szobába tessékelik. És ő helyet foglal. A 120 kilójával. A pokróccal leterített doboz összedől. Ijedtség.

Félszeg kis összerezzenések. Mosolyok.

-     - Ne aggódjon már, az szekrény ugyan, de pótolható...

Kötél-szoros a csend… A látható kötél nem tart meg itt. Azt mondják, kik nem tudnak semmit, hogy akkor zavarodtak fenn össze, mikor szőlőmetszés közben leestél a betonra. A drága, tiszta lelked léptei lassultak le akkor. De én tudom, mert én sokat tudok, hogy azok mindig egyformán járnak… Most is. Valahol. Hol nincsenek látható kötelek. Ezek tartanak meg nekünk.

Eloldanálak... De túl szoros a csend.