Dómfüst

 A tegnap meggyújtottam a szegedi Fogadalmi templom tornyát. Mindkettőt.

  Élvezettel néztem, ahogy leég a neoromán stílusú tornyokról az óraállás, a főhomlokzatról az angyalok által tartott kereszt, kit érdekel a jelenlegi szegedi idő, kit érdekel holmi angyaltoll és szimbolikum.


  Tavaly nyáron kétszer voltam köszönőviszonyban a templomkolosszussal, éppen akkor építették/javították/szépítették át a dóm teljes udvartartásának nagyját. Én mindenáron be akartam menni a templomba, csak úgy simán szétnézni, legjobb lélekbarátnőm is - egy misére. Mivelhogy közös nevezőre jutni a nőknek egy adott gondolatfolyamban elég nehézkes, és két erős akarat kétfelé való érvényesülése nemigen tetszik a sors nevű férfiszemélynek, hát azon a délutánon fricskát adott nekünk: egyikünk akarata sem érvényesült, ugyanis épp egy doboz kaja volt a kezemben, a templomgondozó arra hivatkozva nem engedett be bennünket. És különben. Viszont a máskori látogatási időt, mint egy szöget, a céleszközök/szerszámok mellőzésével, viselkedési, öltözködési tanácsokkal sűrűn ellátva lelkünk deszkáiba beleszurkálta, amit meg is köszöntünk. (Én a másnapra datált bemenéshez az öltözködési tanácsot keményen megfogadtam, tényleg hosszú szoknyát vettem fel, fehéret és teljesen átlátszót, hogy légies, angyali legyek, illeszkedve a hangulati szokásokhoz.)


 A templomba menőleg másnap megálltunk egy csatapetére: egy jó 40-50 év körüli, épnek, egészségesnek látszó,  hátán ülő - értsd: döglő - férfit korholtak keményen magyarul  és istenesen, aki - a külsérelmi lelki hatások utáni konklúziónk szerint rendszeres földönalvó koldus lehetett ott, ahalyt, és az arra járó emberek apró/nagyobbacskaforintos könyörületére támaszkodó bottal élhette túl a mindennapjait. Eztáni megélhetése viszont kérdőjelessé vált, ugyanis a fekvőplacca templomcsúfítás miatt a felszámolandó listára tétetett vala. Punktum.


 Azt nem tudom, hogy ki miért alacsonyodik le ennyire, hogy templom előtt heverésszen hónapokig, azt sem, miért kell az emberi fül hallásküszébénél túl még ezer decibellel ezt a teljes káoszban napfürdőző világ tudomására hozni; én, kicsiny kis körzetemből ide, többszáz kilométerre elvetődvén azt vallom: honnét idevetődék, nálunkfelé is van éppen ilyen. S még ilyen se. A testvériség határtalan.


  Túllépve ezen, némi pénzmag (rádió)adásai után, rájöttünk, hogy sorsisten odabé a templombéli félhomályban épp jókedvében volt: megtisztelt bennünket egy félmisével, erre mi is visszaadtuk a barátnőmmel tiszteletünket neki, csendben, ünnepélyesen, áhítattal, majd még, még, még maradtunk. Szétnézni, viharokkal tépázott nyugalmunk pihentetni.

  Tényleg nagyon szép, bámulatos építészeti csoda az isteni kecó, és amúgyis Szeged mindenestől számomra egy kedves város. OTTHON. (Bár többet maradhattam volna, de nem. Viszont a Hősök Kapujának Aba-Novák freskóihoz pár percre volt szerencsém, ezt a látványt ki nem hagytam volna semmi pénzért, a montellói fát, a szobrokat még órákig tanulmányoztam volna, és még sok mindent, de hát rohanni kellett. Sajnos.)


  A dóm fenséges, az ornamentikája, a festett képek, szobrok tömkelege és úgy az egész. De nekem sok sírnivalóm volt. És ki kellett jöjjek onnan, hogy ne én legyek a következő szögedi árvíz okozója...


  Hanem egyenese adásban átmentem piromániákusnak. De csak egy évre rá. És néhány korty égtájjal úgy délkeletebbre. Amikoris a hargitamejjéki kisfalunkban ismét ötórás áramszünet röhögött szembe velem, helyi idő szerint 2015. október 20-án, 3 óra 32 perceitől kezdődően. Na, akkor persintettem el egy szál gyufát, meglobbantva véle egy kecses-mintás gyertya kanócát. Hogy a gyertyán leégjen a pingált dóm.