Csak egy abrosz...

Mindenkinek fontossági sorrendet állít fel az élet. Azt hisszük. És ezalatt mi, saját magunk rakunk mércéket mindenre, anyagiakra, fölösleges kacatjainkra, a semmire is... A rovátkák között elsiklunk a lényeg felett, az emberi értékek, érzelmek másodosztályú fontossági sorrendet kapnak.
 
Rohanó a világ, sodródunk, pörgünk, néha csigatempóba lassulunk, s leszakadnak darabjaink: törött lélekgombok lesznek. Kabátunkon foltok maradnak, hézagok, lyukak. Néha észrevesszük, máskor csak legyintünk rá, a nincs-időm magába zár és lassan elveszítjük önmagunk. Nem kellene pedig egy gomolyag, csak pár fényszálas cérna összeöltögetni.
 
Munka, család, otthoni gondok, bajok vesznek körbe, néha levegővételnyi szünetet sem hagyva arra, hogy kilássunk pókhálós, zűrzavaros káoszunkból. Úgy érezzük, mintha megfojtana indás kezével a sors.
Pedig csak látni kéne, gyertyafénynyi lánggal, figyelni magunkra, másokra. Miért hagyjuk, hogy csillag-magányunk hidegje megfagyasszon?
 
Advent. Ki tudja számon tartani, már hányadik... Hiszen az év első napjától az utolsóig várakozunk. De mindegyik mégis másabb, mint a többi. Most próbálok figyelni arra, mire eddig nem szakasztottam perceket. Magamra. Másokra. Szeretteimre.
És emlékezem.
 
Két évvel ezelőtt, egy karácsonyi bevásárlás alkalmával megláttam egy szép abroszt. Nem is igazán figyeltem a mintájára, a halványlilás színén akadt meg a szemem. És az sem csak úgy. Egy ismerős öreg néni volt mellettem, aki rám nézett és csak annyit szólt: - Mamádnak veszed ugye, ő szereti a lilát...
Bennem átfutott valami szorongató érzés. Nem mamának szántam. Senkinek sem. Csak néztem. De ez a mondat bennem motoszkált, -rohanó percek üresében matat így a szú,- és hirtelen hószagú, fenyőillatú melegről dalolt a szorongató csend... És megvásároltam az abroszt.
Aztán itthon betettem a szekrénybe és bizony elő sem vettem, sem magamnak, sem senkinek nem ajándékoztam oda. Elfeledtem. A csendet. A fenyőillatot...
Eltelt egy év, és eljött újra advent. Valahogy kikerült a szekrény mélyéről az a lila abrosz. És még valami több is. Tán egy csepp melegség.
 
Karácsony előtt odaajándékoztam kicsi mamának. Őszintén elmondtam, hogy a tavaly nem szántam arra időt, hogy odaadjam. Hanyagságból. Rohanásból. Elfelejtésből.
Biztos örvendett, mert ő mindennek úgy tudott örvendeni, apróságoknak, egy narancsnak, egy mosolynak is. Szép szónak. Az unokáknak. A dédunokáknak. De többel viszonozta nekünk, s mindenki másnak. A sok jó szót, mit tőle kaptunk, a reménymelengető erőt, a tiszta hitet, az aggódást: nem lehet elfeledni soha.
Megjegyezte, -emlékszem- hogy ne költsünk rá, ő már öreg és meg sem érdemli, de ha meglátogatjuk, az jól esik.
 
Februárban megszületett a legkisebb dédunokája, édesapámmal és a családommal elmentünk babanézni. Utána megígértem mamának: elvisszük következőkor őt is a nagyvárosba, hogy nézze meg a kisfiút. Annyira, annyira boldognak tűnt. Szabadkozott is, hogy ő már nem városba való, de tudtam, hogy örömet okoztam neki. Ígéretemet mégsem válthattam be...
 
Eljött a március. Magával vitte kicsi mamát.
Még délelőtt elment a szomszédba, aztán a kosárba fát rakott és ráesett a kosárra. Nagyapám kereste és hátul az udvaron találta meg. Mintha egy fekete kendőt lefújt volna a szél a kiterített ruhákból...a legkisebb fekete kendőt.
Rá a kosár fára.
 
Az az abrosz meg visszakerült hozzám. Nénéim kérték, hogy hozzam haza. Mama egyszer sem használta. Tán, hogy új volt, tán tudta, hogy már neki egy Karácsonyra, az utolsóra nem érdemes elővennie.
 
Az idén mégis nekem lesz a legelső igazi Karácsonyom. És a legszebb abroszom. Nem a rajta levő angyalkák, csengők, fagyöngyök okán.
Hanem a lila szín miatt. Ami a téli égről lebben be hozzám és telis-teli van szeretetfénnyel.