Befogadás

Pera76•  2013. április 7. 21:20

Megszülettél. Magadba szívtad az anyaszeretet tápláló cseppjeit, s erőre kapván az összegabalyodott testvér-tucat gyerekes lázaival birkózódtál az apaszeretet szavakkal való veregetései között. Időelőttikből hozott minták szilánkos darabjai, fényes dacok seregélyei suhantak szemedbe, s lelked tiszta lapján összevissza karmolták a felnőni-céljaid. Elindultál. Ajtók csukódtak szemedre még a kopogtatások előtt. És csaptál te is be magad mögött jópár kilincsre-sírást.

Ha hiszed, ha csóválod a fejed érthetetlenül, biztosítalak: ezekre szükség van. Minden tapasztalat tanulság, minden lépés visz valamerre.  Fel. Le. Lejtőkön szaladni pillekönnyű, de emelkedők előtt megtorpanva gondolkozni kell, ahhoz, hogy egyenesbe érjen az ember. Ilyenkor a kitartott tenyerekbe hull és ihatóvá válik a csend. És mindez csak a türelem-megálláson, két tenyér kinyíló alázatán múlik…

Senki nem tehet más helyett egy percnyi döntés-lépést semerre sem. De segíthetnek látni. Ha akarod. Ha elfogadod a szükséget megérteni… Vagy nem. Konokul törhetetlenné válhat a gerinc, meredhet is hajolhatatlanra. A konokság elvakultságig üldöz, a mindig-magalkuvás letapossa az embert... 


Persze, mintha látnám, most azt gondolod, ki határozhatja meg azt, hogy mi a helyes, hiszen a helyes, a jó fogalma annyira relatív… Viszonyítási pontok sarkított tömege, és a „honnan nézzük” függ hangulattól, berögződött szokásoktól, neveltetésből adódó gubancoktól, a megtanult vagy nem tanult értékektől, örökölt tulajdonságoktól, a megszerzett tapasztalatoktól, de főképpen a bennben rejlő fény és árnyék váltakozó erejétől. A benn pedig nagyon sokszor inog, békétlen-igaz lábakon áll.

Egyensúlyra törekedni nem könnyű. Vannak, kik leélik az életüket a bizonytalanság markában. Nincs erejük kiröppenni, szárnyakat bontogatni. Talán félnek a meginttől. Talán a megszokás dobozolja be őket. És válnak egyre törpébbé, egyre parányibb megalkuvásokká. De amint a mersz, a hit apró csírája ablakot nyit, egyszerre kitágulhat az ég…

A megpróbáltatások nagyoknak tűnnek. Hegyre-hegyek. És általában a saját problémák a legeslegnagyobbak, a mienkhez mércézve mindenkié kevesebb. De tudhatjuk-e a másikét mind? Látjuk-e a gondok súlyát, ha hallgatásba és nem-panaszokba burkolják? Megemeljük-e egyetlen embernek is a vállát, azért, hogy segítsünk vinni vele/helyette a problémáit?  De hiszen nem is az a lényeg, hogy vigyük a másét, ahelyett inkább mellé állni lenne fontos, támogatni jó szavakkal, vagy amivel lehetséges. Azt, aki valamiért kedves nekünk. Aki fontos nekünk. Vagy, mert utunkba kerül, bár ismeretlen…

Mert nem véletlenül sodródik felénk. Az univerzumban nagyjából rend uralkodik, a tökéletlenségek legnagyobb részét mi, emberek idézzük elő, akkor, mikor az árnyakat dédelgetjük kinőni magunkból. Virággá neveljük, azt hisszük bimbókat hajtó reggel, tűző dél, pedig satnya-korcs sötétség.

Ilyenkor kellenek a kezek… S ha elértünk egy kezet, már hozzánkér egy fényszál, bekúszik a sejtjeinkbe és meg is tudjuk tartani. Többet is. Számolatlanul. Ahogy hozzáér a szeretet melengető forrása a kékre vacogó ujjakhoz, felmelegszik… a lélek is. És ez kölcsönösen működik. Mint egy láthatatlan csoda-lánc. Érintésektől csiszolódik aranyszínűvé, egyre értékesebbé…

Csak hagyd, hogy néha érinthesselek…

 

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

Kicsikinga2013. április 11. 13:57

Nagyon köszönöm Erika!!!!
Most és sokszor olvasva segítettél!

Pera762013. április 8. 15:22

Gondolatok. Köszönlek Titeket!

skary2013. április 8. 04:41

OK

Törölt tag2013. április 8. 02:56

Törölt hozzászólás.

Torpilla31812013. április 7. 22:05

...
igen..

csillogo2013. április 7. 21:35

...
ilyenkor kellenek a kezek - IGEN - de szép írás!
Jó éjszakát TEsiMMM!