Ártatlanok...

  Anna utazásra készen állt. Két napja bepakolta a ruhákat, az utazáshoz szükséges apró és még apróbb dolgokat a bőröndbe. Az agytekervények térképein az utazási pontokat teljes bizonyossággal rögzítette, és lelkébe is a távoli, mesés, kavargó képeket, miket Indiáról látott a tévében. De valahol mélyebben már beleivódtak ezek, mint sejtelmes, töredékes emlékek, tán régről, tán a jövőből. Ki tudja azt... Az emlékek is csomagok. Mindenki magával hordja, magában cipeli. Némelyiknek súlya van, másik olyan könnyű, mint a tavaszi ég ezüstje fejünk felett. A nehezebbeket jó volna, ha többé ki sem kellene bontani, vagy egyszerűen eldobható kategóriába sorolni. De lehetetlenség. A felejtést nem kódolták az emberbe születéskor... Ami könnyű, azt örömmel kibontogatjuk újra és újra. S néha csak úgy, magától oldódik ki selyemszalagja, és olyankor a lélek is összeolvad az éggel. Ezek a pillanatok tanítanak élni, túlélni a nehéz csomagok okozta gondokat.
  Éltették Annát is. Biztos volt abban, hogy ez a titokzatos, néha felvillanó pillanat, sejtelem mindennél könnyebb, s abban is, hogy hívja, hazaszólítja a köd, a páradús pezsgő élet, hova az istenek néha, kivételes esetekben hajolnak le - de ide, hol mostanig lakott soha, ebben a halhatatlan kegyben nem részesült senki - és akkor tüzek gyúlnak, s narancszöld hajnalok lobognak a szemekben. Tűzimák.
Miért is születik meg egy ember? Pillanatot keresni, azokat elraktározni, aztán koldulni. Élete első percétől keres: biztonságot, szeretetet, később szerelemért könyörög... Bolyong a képzelet oltotta vágyak között, szúrós-méregszín indák fojtogatják lelkét, s ott, ahol hozzáér, megkarcolja egy ág: a vércseppekből tűzrózsák nőnek... A sebet, a vágás jelét nem kapta meg még a nő, nem hordozta magán a karcot, de hajtotta, űzte a fájni érezés. A képek. A rózsaillat. Az egyedüllét úgy kóválygott körülötte, mint egy ittas este bűzös maradéka, szabadulni sehogyan sem tudott tőle. Néha úgy érezte, hogy a bőréhez ragad, piszkosan, le nem rázhatóan. Voltak kapcsolatai, barátok, néhány kedves, egy-két szeretetet adni tudó férfi is. De ezeket nem volt képes viszonozni semmi mással, mint barátsággal. Esetenként a testével. Egy hideg hústömb nyugalmával, miben vér is alig keringett. Messzire szomjazó szürkészöld szemeiben feneketlen kutak kihalt mélye tátongott, miktől megőrült az, aki belenézett. Ezt tudta a nő. A hatalmát. Az erejét, mit birtokolt, s mivel ő uralkodott mások felett kegyetlen-üresen.
  A  várakozás unalmát próbálta elűzni gondolataival, mik úgy kavarogtak benne, mint az emberek ahogy hömpölyögtek az utca szürkéjében. "Egéremberek." - jellemezte őket tömören. Feszült, ideges, csend szorult be a zajos, zsibongva torlódó emberáradat közepébe: a csendben, mint egy zárt burokban állt a nő. Alig-szavakat ejtett ki és csak ott, ahol valóban muszáj volt. Szinte megkönnyebbült, amikor a stewardess megmutatta a helyét.
- Köszönöm... - préselte ki szájából ezt az egy lapos szót. Egyetlen hangot sem adott ki utána magából. Az útitársa sablonos érdeklődési próbálkozásaira sem felel semmit. A közöny érdektelen simasága úgy terül szét az arcán, mint egy felhőcsokor, hiába néztek bele mások, hiába próbálták letörülni, elhessegetni, mert nem tudták. Mert Anna nem is akarta. Most ott volt biztonságban, csendben, a ködlő messzeségen túl.

Vegyes társaság volt a kirándulócsoport, mindenféle korú és nemzetiségű emberrel. Indiának van egy bája, egy varázsa, s egy másik arca, a piszkos, bűzös sikátor-arc. Minden ember, ki itt jár, megtalálja valamelyiket. Egyik India ráterül a testre, mint egy pompás, ékköves, buja-forró köntös, szinte odafércelődik, párologni kezd alatta a lélek, boldogságot izzad, kacagva forrong tőle a kint, a bent. A másik is tapad, mint az egyedüllét. Hiszen hiába van teli emberekkel az utca, a piac forgataga pergő hangokkal, mert kilátszik a meztelenségből a lábujjak mocska, az éhező gyermekszemek tányérnyira tágulva bámulják a zsivajt, s keresik a turisták zsebeiben a holnapot. A mesére bukkanók mindig visszavágynak, kalandozni, megtelni a színek, illatok hangulatával, vagy ellenkezőleg: egy életre megundorodnak a szegénység, igénytelenség ekkora méretté nőtt, mégis aprólékosan kitárulkozó részeitől.
  Nekik a kaland, a szépség ezerféle megnyilvánulása jutott. Annát mégsem varázsolta el a legelső romhalom, mit megnéztek, a valaha pompázó város ma is lélegzetállító töredéke, ami még mindig sejtetni engedte a régi fényt. Nem kopott el egészen a nap belőle, sok-sok apró, játékos sugár bújt meg a szentelt falakon, talán örökre... A dzséjn templomkomplexum márványoszlopaira unott pillantást vetett - pedig megérte volna alaposabban szemügyre venni. Az oszlopok mindegyike egyedi méltósággal állt, két egyformát nem találhatott a szem, s rajtuk úgy vannak megformázva a táncosok, mintha éppen le akarnának lépni az oszlopok hűvöséről, s vigadni tovább a dübörgő zene lüktető melegében. Néhol benőtte a lián, de ahol annyi szabad hely maradt, hogy felfelé lehetett nézni, a szemlélődőnek olyan érzése támadt, hogy égig ér a látvány, ha kicsit följebb hajolna valaki, kinőne tán a templomból, s az eget karolhatná át... Faragott kígyók tekergőztek a liánok alatt, olybá tűntek szinte, mintha élnének, gubancban, egyik a másik mellett, összecsombolyodva, fonódva egymással is.
  Valahogy leszakadt Anna a csoporttól. Hívta a dzsungel. Érezte. És hitte is, hogy van ott valami. Azt nem tudta eldönteni, hogy inkább kíváncsi-e arra, hogy mi várja ott, esetleg a lassan benne felébredő vágy hajtja arra. Kicsit mintha a félelem is társult volna ezen érzések, gondolatok mellé, de egyre beljebb és beljebb lépett... Tenyerébe szorította a szívét, csitítani, csendesíteni, babusgatni, mert az úgy dobogott, úgy verdesett, mint a kirepülni akaró magány. Ki tudja honnan és miért költözött éppen hozzá? De megértette, ott, hogy ez az. Megmerevedett. Előtte állt az éjzöld fák alatt egy narancsvörös, fekete csíkos tigris, teljes szépségében, zsákmányra éhesen.
És beleharapott a lány feléje nyújtott szívébe...