Abroszjósár

Az ember folyamatosan képes tesztelve feszegetni a saját határait. A tűrőképességére rálép és aztán csodálkozik, amikor az simán s egyszerűen ledobja magáról. De mi vezeti el idáig?

Sok helyen elhangzik az öröklés, a neveltetés, a megszerzett tapasztalatok szövedékes bonyolultsága. Mindezek törvényszerűleg meghatározzák a külső ingerekre adott saját reakcióink. Alakulunk, változunk folyamatosan, az ingerek erőssége meg beláthatatlanul, s egyre növekvő intenzitással bombáz minket.  

Ezáltal fogy a belső erő, a lélekráncok felleges hegyekké gyűrődnek. Amiknek kisimítása egyedül roppant nehéz, s egy idő után lehetetlenséggé válik. Ilyenkor jól jöhet, sőt kell is valaki, ki mellénk áll.

Hogy mik gyűlhetnek fel? Mennyi mindent vagyunk képesek tolerálni, elviselni, hány problémát megoldani? Mikor fiatalon csak azt várjuk, hogy szabaduljunk az otthon „kényszeréből”, legyünk függetlenek, önállóak, s a szülők jóindulatú, ámbár olykor nem a mi céljainknak megfelelő tanácsát megelégelve ki is lépünk előbb-utóbb a nagybetűsbe.

Jön az első szerelem – ami olykor, különleges esetben az egyetlen is – vagy az erre-arra kóricálásban a  sokadik-sokadik, dolgozni kezd az átlagember, időközönként barátokkal tekereg, s aztán előbb-utóbb kezd lecsendesedni, megállapodni. Neked is hamar a szemedbe akadt a nagy ő. Legalábbis azt hitted. Egymás után jöttek a gyerekek, fiúk, lányok: aranyvirágok… És szaporodtak a gondok. S valami nagyon elrontotta magát, s vele a szépnek induló, reményekkel teleszőtt családi idill-terítőt is. Az abroszon a színes szálak közé befolyta magát az éj keserves-komor, vastag kenderfonata. Ami minden felkönyökölésnél átkozottul szúrt.

És a gondok megoldása nagyon egyszerűnek tűnt előbb pohárral mérve, aztán számolatlanul... Neked. De közben gondoltál-e a nekeden túlra? Tettél-e egyetlen apró kis lépést affelé, hogy a rég-vállalt „közös” közös maradjon? És tett-e a másik, a másik fél? A saját hibáid vetted-e észre aközben, míg csak a másikét láttad, s a másikban kerested a felnőtt baj még óriásabb forrását? A hibákon túl, ha az ember azokat nem képes megérteni, sem elfogadni - a megoldás egyszerűsége meg túl nehézkes feladattá bonyolódik - nem képes a jóra sem koncentrálni. És fordítva is igaz...

Kérdések. Megválaszolatlanok. A mai napig.

A tökéletességre lehet törekedni. De elvakultság, gőgös nagyképűség magunkat annak vélni. Emberek vagyunk. Gyarlóak. A tökéletesség nem itt kezdődik, nem az embernél. Istennél. Aki Istent hitében bírja, az minden bajból képessé válik lábra állni, s megannyi rög, ha elébe kerül, át tudja lépni. Vagy felaprózza. A talp számára elviselhetőbbé teszi… Kiegyengeti…

De egy valamit nem szabad tenni: az élet, a szeretet, a béke, a család abroszára rátaposni… az abroszokra kenyeret, sót teszünk, vendéget várván, az abroszba kezünkkel szőjük álmaink szépséges-indás virágait… De nem lépünk rá. Saját abroszod viseli cipőd sarát. Akkor indultál el – rajta - lefelé. Aztán egyszer, egyetlenegy keserves pillanatban felvetted a hátadra, előbb kendőként, aztán csomóztad, hátha batyu lenne belőle. De egyik sem fog lenni már soha. Mert nem arra készült régen… És hiába mosódik, nincs olyan szó-víz, sem megbánás-szappan, mitől kitisztulna. A sárnyomok örök kopjafái a nincsnek, a többé-nem-lehetnek… A mosástól meg fakul, szakadozik, kilyukad. Az összevarrásnál a férc-szál kilátszik, mint a bűnjel: kilóg. Nem is a szál az alapvetőbb probléma, s nem is a tűnyomok…

Ezután meg a lejtő meredekül… És a piszok, a tűszúrások még nagyobb mértékben megbetegítenek. És adhatunk kezet, ha nem kell. Ha nem akarod megérinteni. Ha nem érzed a jó szavak gödröket feltöltő erejét. Ha neked a gödörben való siránkozás, a lezüllés, az életkáoszból való menekülést jelenti… Van egy határ, ahonnan még vissza lehet fordulni, ahol van megállj, de azt ha túlhaladtad: késő.

Azt mondtam, nincs olyan isten, kiért megjavulnál. De van olyan ember, akiért mégis megtetted. Magadért. Köszönöm.