A névadás útvesztői

 Van egy havonta megjelenő kis újságunk, a Lövétei Kiáltó. Ahányszor a kezem ügyébe esik, első reakcióm mindig az, hogy a legutolsó oldal születési és elhalálozási statisztikáját szemrevételezzem. Szomorúan látható, hogy az utóbbi javára dől el a játszma, azaz: fogyunk, fogyogatunk. Lassan, de biztosan.
Számos ok mián történhet ez; a huszon-negyvenéves korosztály  zöme - akik gyerekvállalásra a legoptimálisabb időt/testi-szellemi-lelki állapotot/türelmet stb. képviselik: a jobb megélhetés reményében a nagyvilágban szétszóródtak, az itthonmaradók közül meg sok  a szingli. (Hogy evvel a trendi szóval éljek.) A családosok meg - átlagban véve - megelégszenek egy-két gyerekkel. Bár mifelénk úgy tartják, egy gyermek nem gyermek, két gyermek fél gyermek... És azt is mondogatják: egyet-egyet hagyni kell magunk helyett és egyet a hazának. Azaz magyarul: legalább három gyerek illene szülessen egy családba. Dehát nagyok az igények, a követelmények, és nincs ahhoz anyagi bővelkedés mindenkinél, hogy jusson is, maradjon is többtucat apród, leányforma számára úgy, mint kellene.
  Bezzeg koncnannyóék s még az utánuk levő generáció se gondolkozott ennyit, mint mi, a jelenben, hanem tisztességesen tették a dolgukat őseink, cselekedtek; egy idős falunkbéli bácsi szavaival élve: - Ahányszor érintkeztünk, fijam, abból lett es valami. (Persze ez maradjon meg tréfa szinten. De mégis.)
Tehát született átlagban 10-15 gyermek anno. (Egyik ma is élő unokanénémnek biz 18 ép és egészséges gyermeke leve, melyeket fel is nevelt rendre-sorra...)  Viszont az is tény, hogy ha az angyalok közé is került belőlük vajegy: nemigen haragudtak azért sem...
  Néhány évtizeddel ezelőttig még többnyire a vallásos - szent - nevek uralkodtak, mivelhogy a katolikus vidéken napvilágot látókat a papok többnyire csak szent nevekre akarták keresztelni. Az idősebb korosztály nőtagjait ezáltal tehát többnyire a Julisok, Mári nénik, Trézsik, Rózsálik képviselik, a férfiaknak meg a Mihály, Lajos, István stb. dukált.
  Mindegyik szép név és megállja a helyét a maga szeriben, becézve, akár teljes névvel. És akármi jelentéssel is, hiszen ki nézett volna utána ennek. És ugyan hol, hiszen a paraszt nem volt hajdanában költőző fecske, hogy más égtájon is szétnézzen röptiben. Manapság persze illik reánk a fecskeség...
  De mivel nem volt ezelőtt ekkora óriás tudomány, mint mostanában - a netvilág még a tojásban ült, a könyvek meg jobbára a városi kereskedők nyakán - tehát az egyszerű falusi emberek számára a nevek eredete, jelentése halvány derengésben sem homálylott. A rend szerint természetesen nem vették el a nevet az elsőszülött kislánytól/fiútól, azaz az apa, anya nevét adták a trónörökös kisdedeknek, meg tán a régi szerelem emléke alapján is választhattak. (Főképpen, ha az adott gyerek fülét a régi szerelem be is szegte.)
  Mindenesetre magyar név elég kevés lehetett.
  Jelenleg amit én személy szerint fontosnak gondolok a megszületendő gyerekekre nézve és származásunkra büszkülvén: ha ízes, érthető néven szólíthatják majdan őket... És felteszem mindannyiszor magamban a kérdést, mikor az újság statisztikája a kezembe kerül, hogy hány magyar nevet is adnak ma a szülők a gyerekeknek? Örvendek, ha egy-egy hónap mérlege erre billen és elkeseredek, mikor a divatos szappanoperák, aktuális színészkék, énekesnők neveit aggatják rá a kölökre. Egyrészt nem biztos, hogy majdan örvendeni fog pl. az Eszmeráldácska, Rikárdó magának, másrészt ha már neveinket is megtagadjuk: nem-e elfogy örökségünk ezen része is?
  Az MTA által jóváhagyott neveket anyakönyveztethetik tudomásom szerint Magyarországon - hálistennek felvették, ha minden igaz a Frodó, Gandalf neveket is a listára - Romániáét ne firtassuk - és elméletileg azok kerülnek jóváhagyásra, miket a szülők kérnek. Hát agysejtjeink néhány százalékát tán felhasználhatnánk elmélkedésekre...
  Aztán elhiszem, hogy kellemetesen hangzik bemutatkozáskor pl. a Mihály Virginia, de ha nagymamakorú az illető és tudunk némelyest latinul, hát bizony-bizony arcizmaink megmozgatják szájunk szélét a füleink felé, az tuti. Szóval ha már külföldieskedünk, legalább nézzünk túl a határainkon... és próbáljunk érteni. Ha nem is tudunk.
  Másképpen rengeteg beszélő és csudaszép ősi nevünk kallódik imitt-amott, s bár már Szentistvánunktól kezdve - nehezére ne essék - ugyan számilag megfogyatkoztak, s persze ráfogjuk, hogy a kárpátlavórban történő lábáztatásunk, azaz megmaradásunk érdekében történt ez is, mint becses rovásírásunk latin betűkre kipreparálása, nyelv-, szövegemlékeink máglyára vitele, tárgyi leleteink ugyanezen sorsra jutása. Ám a siker nem járt egészen szerencse nélkül, hiszen mégis-mégis fellelhetők régi templomok falán, véletlenül történő ásatásokkor a minket, székely-magyarokat, ősiségünket bizonyító leletek. Máig is életben maradtak -  végvári vitézekként ugyan, de léteznek - a zengő, nyelvünk időtlenségét jelképező harangszói: a beszélő neveink. Igaz, a számuk megcsappant, de ez a folyamat megállítható és ismét virágba is szökkenhet... És nem máson múlik. Rajtunk.
  Valamikor az átkosban Ileana, Alexandru, Ludovic stb kellett szerepeljen az itteni születési bizonyítványban az Ilona, Sándor, Lajos helyett. Ez azt vonta maga után, hogy az okos székely anyák jómagyar neveket adtak az utódaiknak, elszaporodtak az Emőkék, Enikők, Zoltánok, Emesék, Lehelek, Ákosok, Hajnalkák  - és még lehetne sorolni, mert ezen neveket akárhogy variálták, nem lehetett lefordítani románra és muszáj volt így anyakönyvezni. Persze voltak ezen tetteknek is olykor hátulütői, következményei, szeretetteljes hátráltatói. 89-90 után meg visszamagyarosíthatta az irataiban magát, aki akarta.
  Nincs különösebben bajom a bibliai nevekkel se, sem a divatnevekkel amúgy. Csupán azt álmodtam a minap, hogy a magyar ember egy érdekes állatfaj. Aki képes elfeledni, hogy milyen értékek hordozója, min - is - múlhat a megmaradása. Amikor szabad valamit tenni, nem él a jogával, amikor meg tiltják: azonnal ellenkezni kezd. Elgondolkoztam azon: mi lenne, ha az Élet tiltólistán lenne. De szerencsémre felébredtem.