A keresztség miértjéről

Megígértem volt, hogy bővebben kifejtem, kiféle avagy miféle szerzet Gyula és Mariska. Halogattam ezt a témát, magam sem tudom, mi okból, kerülgettem, mint lúd talpa a meleg pityókát, helyesebben, mint macska a forró kását, de immáron nekiveselkedek teljes gőzzel. (A gőz eredetét, mibenlétét illemtudó embereknek nem illik firtatni. Tehát kérdezzétek nyugodtan. Kérdezni… azt lehet.) Tehát nyúljuk ki a történet mellé.

Hajdanán, mikor még az istenek is hátul, seggrésznél kivágott pendelyben futkároztak, született édesegy testvérségben két régifajta színes tévéhez hasonló (fehér-fekete) szerzemény: két macskagyerek. Vagy gyerekmacska. Bár az összetett szavak sorrendisége mégsem egészében mindegy, én szeretem a mindegyeket úgy hagyni, ahogy sikerül. Természetesen ahhoz, hogy fennmaradjon a jin-yang egyensúly, a harmóniával összetetten vigyorogva: egyik csaj lett, másik nemigen. Inkább nem nagyon. Pontosabban sehogysem az volt, bármerről nézegettük. Bizony mondom, fityegett a lógósa.

Nőttek szépen, kiszopták a napvilágos híg mámort az anyjukból, pofozgatták a petrezselyem lapijait, a káposztapalántokon édesdeden ringatóztak – ezek mindegyike sikeresen ki is fordult önmagából, ki tudja, miért. Eltelt egy szorgalmas-semmitevéssel teletűzdelt fél év, s az egyik cicókát – már a lányt – megeresztették. Elkapta a hátsóját egy bazi nagy tarka kandúr, s nyeregtette éjjeleken át. Kapott is olykor hideg-vizet az ablakból, de számba se vette, csupán lefutott a kukkra álló nyakszőrzet-lihegésén. Ettől függetlenül, vagy csakazért is űzte az iparágat, hiába sertepeltélt sajnálkozva mellette a cicókánk tesója. Megtörtént, aminek történnie kellett és nagyon megszámlálhatatlan akcióban, ámbár számomra cseppet sem érdekfeszítően, inkább irigylésre méltóan.

Hamarosan a megszámlálhatatlan jóság mián az anyaság túlkorai rejtelmeibe beavatódott a cicóka, közben átesett a keresztség kimaradhatatlan, építő jellegű névkritikájú szertartásán is.
Tudniillik van kinn, a hegy mégkinnebjén, ahol lakom, egy aranyos, s nemidénbarnult házaspár, akiknek a viselkedése szerfelett hasonlóságot mutatott cicáinkkal, igaz, cicáink inkább verekedtek egymással… a fiaim pedig szeretnek papost játszani – szinte kitörött a nyelvem és papás-mamást írtam – tehát summa summárum: elneveződtek Gyulának és Mariskának a tekergők.

Sok minden történt a szaporaság gyakorlásán nem-kívül szerényke életükben, Marist hej, de sokszor egyengették, s valami vadmacska úrság is közel szagolt hozzá, mert Maris fél szeme sajnálatosan odalett, mint a virágos nyár. Ámbár ettől függetlenül szeretetre méltó egy hölggyé cseperedett. Gyulának meg, ugyancsak meggyűlt a pisilhetnékje olykor, s egy nőhajkurászással kezdődő, ám őtüldözéssel végződő csetepaté eredményeképpen egyik patája lesántult. Bicegett, nyalogatta elbúsulását pár napig, de a feltámadásra való hajlama győzedelmeskedett: megbüszkült és lábakra állt.

Marisunk pár napja lebubázott megint, de nem tudom, mifélével etetjük, két napja már büllögtette a hátsóját, vernyikált éjjelente megint, s nappalonta Gyula is kezdte szaglászni. A tegnap meg nemcsak szaglászta. Én vagyok a tanú rá. (Az én szavahihetőségem meg, ugye meg nem kérdőjelezhető.)
Aztán folytatódhat még a történet… csak megyek, kavarok valami macskakaját elébb.