A csokoládé

 Ugyan kit érdekel a csokoládé. És egyáltalán. Mióta a kedves doktornő elmagyarázta, hogy mit szabad ennie ezutántól és mit nem, azóta a férfi szigorúan ragaszkodott ahhoz a maga elé kitűzött elváráshoz, hogy tényleg, még lopva sem vet tekintetet az üzletek polcain heverésző csokoládékra. Pedig a csokik mindenhol ott voltak, nemcsak az üzletekben várakoztak, lazsáltak. Nem kellett rájuk nézni, egyszerűen az ember szeme elé kerültek, csak úgy, szinte a semmiből, mintha a tiltólista létrejöttétől számítva minden és mindenki azon fáradozott volna, hogy megkísértse.

Csoki jutott eszébe az utcán felbukkanó kreol nők bőrének látványától – az a sima, magas kakaótartalmú, keserűen aromás tömörség – a felhős ég az egyik kedvenc fehér buborékos ínyencséget kódolta neki titkosan. A kisgyerekek barna szeme meg úgy olvadozott a napon, mint a bonbonok, az apró mosoly a bonbonos papírok zizegését imitálta, s amikor roppanósan kacagott egy kisgyerek, úgy érezte, mintha egy bonbonról hirtelen leröppent volna a csomagolás, egyenesen érte, neki, a kezébe.

Egyszer egy alkalommal vidéki konferenciára utazás közben a vonat ablakán kinézett, a legelőkön ácsingózó báva tehenek is eszébe juttatták az alpesi lilát, jól emlékezett egy cikkre, amely azt taglalta, hogy egy riport gyerekalanyai zömében igenis lilának képzelik a tehenet, ami egyenesen csokit ad. Röhögni kezdett ezen, nyeríteni, szabadon szakadt ki belőle az, hogy a tehén-csoki összefüggés mennyire érdekfeszítő téma számára is, mert ott lóg a vonatablak előtt, mint a tévés reklám, két utastársa fura összenézését mellőzte, kit érdekel, hogy más mit gondol róla. Egyenek havat.

Hiszen az egészség az első, miért ne lehetne lemondani olyansmiről, mi nem szükséges az életben maradáshoz, mi csak hétköznapi frissítő töltelék volt, ahhoz, hogy túlélje szombatig a monoton felkelés-evés-tisztálkodás-munka-haza-alvás-megint ugyanaz unalmát. De a szombat. A szombat más. Akkor jő Z. hozzá, aki igazi kalóriabomba, aki egész lényével beédesíti és feltartalékolja a következő szombatig. Az ötnapos diéta tehát, ha jól meggondolja, meg se kottyan neki, jószerével elviselhető, a két napig tartó hétvégi heppi éppen elég energiát ad át a következő szürke napokra.

Csak ne lenne éppen itt a tenger, a partnak csapódó hullámok krémje is  egészen olyan, mint a hirtelen eltört kocka csokiból kifolyó tejes nyalánkság,  ami végigcsorog az ujjon, ráragad és le lehet nyalogatni, ott a sziklakaréjon, mindjárt kimegy és megkóstolja a cseppeket. És ezen megint röhögni kell, fulladásig.

Értelmes embernek nem szükséges állandóan felhívni a figyelmét a saját korlátaira, tudja a határokat, hogy mit szabad, mit nem, miért nem, ott az éjjeli égen a hold is, mint egy óriási mutatóujj, majdnemhogy fenyeget, de ott az ég forró kakaója is, ami éjjelente rácsorog a házakra, a tér bámészkodó platánfáira, a padokon megalvó csavargó bezzeg bele-beleiszik, milyen jóízűen alszik el tőle, még a nyála is kicsurran a szája sarkán.

Pillanatok. Jönnek-mennek. De kibírhatóak a feltűnő látomások, ezekkel élni hogyne lehetne, főleg, ha okot ad a képzelőerő a mosolyra, nevetésre. És a hétköznapok eltelnek, majd röpül hozzá a hétvégi édesség, egészen, teljesen. A hiányérzetet akkor kezdte belekalapálni jobban a sejtjeibe, mikor az első szombat véglegesen eltűnt. És ködbe vészett azutántól minden szombat, vasárnap.

Amikor a szomszédok mentőt hívtak, már csak ezt ismételgette, adjatok vissza egy szombatot, egy kocka szombatot legalább.