Kerecsényi Éva blogja

Tanulni sosincs későn. Sem elkezdeni, sem folytatni, akár újrakezdeni. Nem kényszerből, nem parancsszóra, magadért!
Diákként sok felesleges, lényegtelen dolgot is be kell, hogy fogadjon az ember, a közoktatásban ezer féle - sokszor teljesen felesleges- ismerettel bombázzák az agyunkat, de valamilyen szinten muszáj megugrani ezt a lécet is, hisz bizonyos kapu csak ebből az irányból nyílik. Kapu, amelyen túl viszont végtelen az ajtók, utak, lehetőségek száma. A kapun belül rekedni is egyfajta megoldás és lehetőség, az élet ott is folydogál tovább, de talán olyan ez, mint egy utazás. Ha nem nyomod le a kilincset, nem indulsz el, nem mersz nekivágni a világnak, sosem fogod megtudni, milyen az élet a kerítéskapun, a falu határán túl. Megszabott keretek, korlátok között, beszűkült tudattal könnyen irányíthatóvá, manipulálhatóvá válsz. Tudás nélkül vakon tapogatózol a sötétben, folyton bevered a fejed a falba, mások segítségére szorulsz, akik nem biztos, hogy épp a neked megfelelő irányba vezetnek. Ahhoz, hogy ne csak a vízpart mocsaras, nyirkos oldalát ismerd, meg kell tanulnod úszni, hogy a termékenyebb, naposabb parton is meg tudd vetni a lábad. Fogd fel egy játéknak, mintha kincset keresnél, hisz a tudás az, mérhetetlenül nagy kincs. Tanulj, legalább azt, ami érdekel, ami örömet okoz. A tudatlanság börtön, a tudás magabiztosabbá, szabaddá tesz. Akár az olvasás, felszabadítja a lelket, elvezet szebb, jobb, színesebb világok felé. Hogy TE választhass, én ne kelljen attól rettegned, hogy a maradékért (amiért még hálával is tartozol) vívott harcban nem téged választanak. Hogy az legyen a tiéd, amit szeretnél, és ne csak az, ami jut, mert másnak már úgysem kell. A tanulás örök folyamat kell, hogy legyen, "a küszöbtől egész az eresz aljáig" , a születéstől egészen a halálig. 

Kaptunk egy testet, amelyre jó, ha különös gonddal figyelünk és vigyázunk, mert ha a lelkünk bajba kerül, itt kopogtat, ezen keresztül jelez, van, hogy hangosan jajveszékel, néha csak csendben sírdogál. Ha minden rendben, akkor, épek, egészségesek, tettre készek, jó kedvűek vagyunk. 
A lábunkat azért kaptuk, hogy menjünk, haladjunk előre, amerre a szívünk húz bennünket. Ha kell, sétáljunk lassan, ha kell, fussunk, akár meg is állhatunk pihenni, de a szakadék felé vissza ne forduljunk. A saját utunkat járjuk, ne parancsszóra, ránk kényszerített pályákon bukdácsoljunk, vergődjünk és vánszorogjunk. 
Van szemünk is, hogy figyeljünk, hogy meglássuk mindenben és mindenkiben a szépet, a jót, hogy észrevegyük a különbséget a kell és az akarom, a muszáj és a szeretném között.
Van fülünk, hogy meghalljuk a nekünk kedves dallamot, a hívó szót, a jó tanácsokat, a biztatást, a bátorítást. 
Van szánk, hogy segítséget, áldást kérjünk, hogy köszönjünk és megköszönjünk, hogy dicsérjünk, se szóval, se tettel ne bántsunk, csak segítsünk és lelkesítsünk. 
Van kezünk, hogy öleljünk, hogy simogassunk, hogy felemeljünk, és porba soha senkit ne taszítsunk.
És van szívünk, hogy szeressünk.