Kerecsényi Éva blogja

Atomerőműveket lehetne üzemeltetni azzal a rengeteg energiával, amelyet sokan gyűlölködésbe, mások becsmérlésébe, állandó feszültségkeltésbe, örökös elégedetlenségbe, panaszkodásba fektetnek. Jobbról, balról fröcsögnek a szitkok, utálkozások, jönnek a kéretlen jó tanácsok. Mennyien kritikusak és okosak a mások dolgában, de a tükör előtt nem sokan emelik fel a fejüket, hogy farkasszemet merjenek nézni a valósággal. Olyan könnyű a más gondja, baja felett ítélkezni, a távirányító gombja mellől fujjogni, utálkozni, ujjal mutogatni, hóhérért kiáltani. Pedig az emberek többsége gyáva. Retteg az életében bekövetkező legapróbb változásoktól is. Félelemmel tölti el minden apróság, ami kibillenti a komfortzónájából. Nem egy, nem kettő embernek megalkuvás az élete, hisz van ugyan munkája, otthona, családja, de csak kevesek kiváltsága, hogy mindezekben megtalálja a teljes lelki nyugalmat, a belső békét, az áhított boldogságot. Hány, de hány ember megy utálkozva a munkahelyére, nyeli otthon is, másutt is a békát, elfojtja rossz érzéseit, haragját. Maga alá a gyűri a mindennapok felgyülemlett feszültségét, de változtatni nem mer, még csak odébblépni sem. Az eltemetett harag, düh, elégedetlenség viszont veszélyes, akár egy alvó vulkán, mert amíg fortyog a mély, addig a felszín sincs biztonságban, és elég egy szikra, egy kisebb elmozdulás, hogy fenekestül felforduljon minden, és a kitörő láva maga alá temesse mindazt, ami az életben a legfontosabb. Emberséget, könyörületességet, megértést, segítőkészséget, szeretetet. 

Nem igazán szerencsés, ha valamit magától értetődőnek tartunk. Sem a barátságban, sem a szerelemben. Ha egy érzést, egy érzelmet, egy kapcsolatot túl biztosra veszünk, teljesen egyértelműnek tartjuk a jelenlétét, meglétét, akkor az kezd veszíteni a vitalitásából, a fontosságából, egy idő után kevesebb figyelmet kap, megkopik a varázsa, elveszíti fényét, ragyogását. Nap, mint nap kell gondozni kertünk virágait, odafigyeléssel, törődéssel, szeretettel, főleg a számunkra legértékesebbeket, legkedvesebbeket. 

Tanulni sosincs későn. Sem elkezdeni, sem folytatni, akár újrakezdeni. Nem kényszerből, nem parancsszóra, magadért!
Diákként sok felesleges, lényegtelen dolgot is be kell, hogy fogadjon az ember, a közoktatásban ezer féle - sokszor teljesen felesleges- ismerettel bombázzák az agyunkat, de valamilyen szinten muszáj megugrani ezt a lécet is, hisz bizonyos kapu csak ebből az irányból nyílik. Kapu, amelyen túl viszont végtelen az ajtók, utak, lehetőségek száma. A kapun belül rekedni is egyfajta megoldás és lehetőség, az élet ott is folydogál tovább, de talán olyan ez, mint egy utazás. Ha nem nyomod le a kilincset, nem indulsz el, nem mersz nekivágni a világnak, sosem fogod megtudni, milyen az élet a kerítéskapun, a falu határán túl. Megszabott keretek, korlátok között, beszűkült tudattal könnyen irányíthatóvá, manipulálhatóvá válsz. Tudás nélkül vakon tapogatózol a sötétben, folyton bevered a fejed a falba, mások segítségére szorulsz, akik nem biztos, hogy épp a neked megfelelő irányba vezetnek. Ahhoz, hogy ne csak a vízpart mocsaras, nyirkos oldalát ismerd, meg kell tanulnod úszni, hogy a termékenyebb, naposabb parton is meg tudd vetni a lábad. Fogd fel egy játéknak, mintha kincset keresnél, hisz a tudás az, mérhetetlenül nagy kincs. Tanulj, legalább azt, ami érdekel, ami örömet okoz. A tudatlanság börtön, a tudás magabiztosabbá, szabaddá tesz. Akár az olvasás, felszabadítja a lelket, elvezet szebb, jobb, színesebb világok felé. Hogy TE választhass, én ne kelljen attól rettegned, hogy a maradékért (amiért még hálával is tartozol) vívott harcban nem téged választanak. Hogy az legyen a tiéd, amit szeretnél, és ne csak az, ami jut, mert másnak már úgysem kell. A tanulás örök folyamat kell, hogy legyen, "a küszöbtől egész az eresz aljáig" , a születéstől egészen a halálig. 

Legszebb ajándék maga az ÉLET, 
csupa nagybetűvel, szívvel, vággyal, 
hogy lehet máshogy, talán másképp,
nem jó némán sodródni az árral.

Ajándék lehet egy boldog óra, 
mikor együtt kacagnak a percek, 
vidám táncra perdül két pillanat,
és egymáshoz bújnak a lelkek. 

Legszebb ajándék maga az élet, 
bár nem mindig kecsegtet sok jóval, 
de ha velük lehetsz, kiket szeretsz, 
te vagy a Föld legboldogabb lakója.

A megszokás, a fásult beletörődés olyan, mint a hintaszék. Ugyan mozgásban tart, de egy centit sem haladsz előre. Viszont ha végre felállsz, és ki mersz lépni a komfortzónádból, lehet, hogy lesznek, akiket elveszítesz, de ha nem mozdulsz, előbb-utóbb elveszíted önmagad.