kepzelet-tortenetek-fabulak

Igaz történet

I.

Oly' szörnyű emlékkép gyötör, feledni nem tudom!

Gyűlölet pusztítja lelkemet, félek elkárhozom!

Telefon jött egy hajnalon, letelt munka után,

lesújtó bárd rám úgy hatott, megölték anyám, s apám!

Emlékszem. Dermesztő hideg, mutatta vas fogát,

fát vágni mentem hajnaltájt, hogy fűtse a szobát.

Ajtó mellé mind sorba raktam, ott legyen közel,

ha jő az éjjel kandallóban, tűz ne aludjon el.

Jött az este kopogtattak. Bár zárva volt kapunk.

-"Kik vagytok ti? Miért zavartok? Pihenni akarok!"-

Reccsent az ajtó, Jó anyám, sikoltva földre hullt!

Üvöltik: -"Hol van pénzetek!?" -, majd kegyetlen kéz lesújt!

Mit vágtam fát, gonosz kezükben, vértől csöpögött!

Apám ágyában, anyám a padlón félholtan nyögött!

Kincset, sem pénzt nem találtak. Hisz' nem volt semmijük!

Vértől ázott ágy és bútor, s a letépett függönyök.

Menekültek üres kézzel. Talán kerteken át?

Anyám utolsó erejével, átkúszta a szobát.

Ma sem értem ablakukhoz, vajon hogyan jutott?

Szerencsére szomszédjuktól, így segítséget kapott!

..................................................................................................

II.

Meggyötört, alélt, vérző testüket,

két mentő szirénázva vitte el!

Egymásról azt sem tudták él, hal e!?

Hiába kérdés. Senki nem felel.

Jó apám nem is bírta sokáig.

Hiába mondtuk. Jobban van anyánk!

Tudtuk neki annyira hiányzik,

azt hitte hazudik szemünk, s a szánk.

Másnap már hiába mentünk hozzá.

Éjjel egy olyan helyre költözött,

hol anyámat gondolta. Ott várna rá,

Mennyekben élő angyalok között.

Jó anyámnak nem mert szólni senki,

ágyhoz volt kötve, nem búcsúzhatott!

Szemében könny volt, nem hazudhattam.

Meglátta arcom, már mindent tudott!

Erős volt, küzdött míg volt esélye,

Jó apámat még átölelheti.

Véget ért minden, meghalt reménye,

odafent tudta, várja valaki.

........................................................................................................

III.

Nem mással történt, családunk élte át!

Két átkozott gyilkos még most is él!

Nem hallottam törvény büntető szavát,

s én nem tudok megfizetni mind ezért!

Ezért hát élek lélek erejével:

Irgalmat ki szüleimnek nem adott:

Már létében tüzes Pokolba szálljon,

s holtában legyen örök kárhozott!

2017.11.01.

Gondolatok

Sokszor az ember, kénytelen hajtani fejet,

 

mert az elme ott van, mindenek felett!

 

 

 

 

Biztos jó helyen jársz és mindenki szeret?

 

 

Bár, mikor leülnél, nem is találsz helyet.

 

 

Valakinek kellett? Ott más szeretne ülni?

 

 

A megrázkódtatástól, legjobb menekülni!

 

 

 

 

Néha csak azt hinnéd, ez véletlen műve,

 

 

exkuzálod magad, mindent mélyre rejtve!

 

 

Tán rájössz, belőled bolondot csináltak,

 

 

kihasználják jó szándékod, s minden hibádat.

 

 

 

 

Akkor mikor késő, rajtad jót nevetnek,

 

 

mindent ami jó volt, galád mód felednek.

 

 

Magadban bajoddal, az út szélén hagynak.

 

 

Tovább ők az úton, nélküled haladnak.

 

 

 

 

Nem számít mi voltál, látják mivé lettél.

 

 

Velük a jövődben, mindegy mit terveztél.

 

 

Mikor ment a hintó, kapaszkodtak rajta.

 

 

Most a véleményem, szám ki nem mondhatja.

 

 

 

 

Rég szárnyalt a lelked, ma gyorsan felejtik,

 

 

mint az emlékedet, mély gödörbe rejtik.

 

 

Többé már nem kellesz, mint előtte más sem.

 

 

Megszűnik a léted, csak mondják majd: Ámen.

 

 

 

 

Lassan földre szállok, minden mi volt emlék,

 

 

ne hibáztass! Hiszen te is pont ezt tennéd.

 

 

Fontosabb bárminél, asszonyom, családom!

 

 

Nem hiszem , hogy később ezerszer megbánom.

 

 

 

 

Talán, nem oly' nagy baj, néha fejet hajtunk.

 

 

Később majd megsegít, jövőnk és a sorsunk?

 

 

Adjuk meg a mának, mindent amit lehet!

 

 

Ott marad az elménk, hidd el minden felett!

 

 

 

 

2016.10.17.

Van mikor nem látok,

van mikor hibázok,

nem volt még olyan,

hogy mindent jól látok!

Olvastam már verset,

néha én is írtam,

néha elméláztam

bágyadtan magamban.

Azért néha mégis

figyeltem másokra,

kinek volt kérdése?

Kinek mi a sorsa?

Figyelmet szenteltem

annak ki szólított,

hittem még annak is

aki csak lódított.

Közömbös nem voltam,

hiszen az nem illik.

Jutottam prózától

sok gyönyörű versig,

most csak nézem bambán,

mások mit is írnak?

Néha azt sem tudom;

nevessek, vagy sírjak?!

2016.04.18.

Édesanyám

Egy megfakult kép, mely régmúltról mesél,
őrzöm míg csak élek, szívem rejtekén.
Készült egy parton, nagy zivatar után,
kishajómat, apám készítette tán?

Az úton, folyamként hömpölygött a víz,
fülemben hallom most is, hogy csobogott,
távolból egy szekér vánszorgott felénk,
látszott a lópaták, hogy vertek habot.

Part szélét, vén jegenyesor uralta,
büszkén böktek fel a magas ég felé,
Jó Apám kezét erősen szorítva,
baktattam drága Édesanyám felé.

Egy villanás, hatalmas dörgés előtt,
hamuvá foszlott rögtön a régi kép.
Jegenye reccsent, kérge tűzet fogott,
véget ért az álom, villám tépte szét!

Soha nem felejtelek.

Majd minden mesének, valóság az atyja.

van ki el vesz abból és van ki megtoldja.

Tán jó lesz a mese? Azt még nem tudhatjuk.

Csak ha figyelmesen, párszor elolvassuk.

Szólhat gonoszságról, s jóra is taníthat,

néhányan kacagnak, sokan néha sírnak.

Lehet tanmese is, (tanulság a vége,)

ember természete, állatokhoz mérve.

Sokszor csak mutatja, népünk történelmét,

mi volt ezer éve, vagy történt nem oly' rég.

Mondákat, regéket, mit őseink írtak,

hogy tették dolgukat, tanúi a múltnak.

Ma már nem jegyeznek, papírra le semmit,

digitális világ, valósságtól elvitt!

Már nem a könyvtárból, csak lemezen kérik,

könyvet nem olvasnak, felejtik a régit!

Írni nem tanulnak, csak billentyűzeten,

sokszor zavaromban, már én is ezt teszem!

E pár sort mit jegyzek, Te csak akkor látod,

hogy-ha neked is van, hamis valósságod.

Sajnos a mesémnek, nem lesz tanulsága,

vén fejjel beszálltam, egy hamis világba.

Virtuális világ, megbosszulja magát,

nem hiába mondják, "az igazság odaát"!

2016.06.09.