Atilla kardja Galliában

JohanAlexander•  2021. április 20. 12:04  •  olvasva: 147


 

WASS ALBERT: MAGYAR MONDÁK 

ISTEN OSTORA című írásának felhasználásával.

 

Nyugat felé sújtott az ősi szablya.

Hun csatakiáltástól az Alpok is remeg!

Árvízként zúdult alá Thüringiára,

a harcban edzett, rémisztő sereg.

Barbár, sem Gót többé nem állhat ellen,

Szajna és Rajna népe, Atilla hűbérese lett.

 

Hatalmas kőfalak reszkettek.

A Hun nevétől rettegett Bizánc.

Római légió harcra készülődött,

mert Atilla lerohanta Galliát.

Gall síkságra érve Isten Ostora,

szekérből, s nyergekből dombot építtetett,

a catalaunumi síkságot,

saját szemével figyelhesse meg.

 

Furcsa zajjal jött akkor az este.

Sok madár rebbent fel furcsa zajra,

a légiók hadrendbe álltak rejtve,

szándékukat az éjjel eltakarta.

Pajzs a pajzson, harcos kezében karddal,

támadásra készen csendben lapított,

Hun táborból nem szűrődött zaj sem.

De az esti szél vésztjóslón suhogott.

 

Sűrű köddel érkezett a hajnal.

Sok rómainak keze reszketett,

kelet felől a Nap vakító korongja,

ontotta fényét, épp hun királynak

farkasprémes süvege felett.

"Egyszerre csak kürtszó harsant valahonnan. 

Egy pillanatra kettévált a köd, 

s az elmeredt szemű római légiókkal szemben",

egy szablya villant a Hun sereg fölött!

 

Most újra földre szállt a köd függöny.

e szittya had eltűnt szem elől,

"- Isten ostora és halál-lovasai..."

Hallatszott suttogás a légiók felől.

A vészjósló tejes ködbe meredve,

megérezték a halál iszonyú szelét,

s a feloszló párán keresztül a Nap,

vakította el a légiósok szemét.

 

"- Huj-huj! Huj-huj! Huj-huj!"

Lecsapni kész volt Isten Ostora,

"Százezer ló dübörgő patája.. ",dobbant,

s a dögevőket reggelire hívta meg,

ezernyi nyílvessző gyilkos zápora.

"Ember ember ellen, ló ló ellen: 

folyt a csata egész napon át."

Hálál-hörgés fedte el kardok csattogását,

Gall síkon egész napon át.

 

Az éj sem hozhatott már nyugalmat.

"Az elesett harcosok lelke harcolt tovább."

Sok ezer hun vitéz vértől ázó teste

festette vörösre akkor Galliát.

Az Öreg Isten magához fogadta,

ki porhüvelyét harcban hagyta el,

vihette szolgának minden ellenségét,

kinek az életét harcban vette el.

 

Aztán a Napunk újra égre hágott.

Atillát látta csak és győztes hunjait,

a catalaunumi harcmezőről,

az éji szél fújta el légiók roncsait.

Még hátra volt egy szívszaggató,

fájó de nagyon fontos feladat.

Végtisztességet hősöknek megadni,

kiknek a lelke nem, de testük ott maradt.

 

Zsákmányt ezer szekérderékkal,

szép kelméket és csodás prémeket,

aranyat ezüstöt és brokátot,

behódoltaktól szerzett kincseket,

szállított a Kárpátokhoz sok szekér,

gazdagítva harcos nemzetet.

Szép-hazába térve megpihennek,

mert csikorgatja fogát már a tél.

 

Semmittevésnek bizony gyorsan vége.

Új fegyver kell, a régi már kopott,

ezer csikó vár harcra, betörésre,

mert állomány csatákban nagyon megfogyott.

Mikor az év majd új tavaszra vált,

Atilla elindul de most már dél felé.

A télen pihent Hadúr kardja,

most suhint ismét, egy újabb cél felé.

 

(az idézetek, Wass Albert szavai)

 

2021.04.14.

 

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!