Csend a sorok között

A férfi minden este ugyanott ült: az ablak mellett, a félhomályban, egy csésze kihűlt kávéval.

Nem a magány miatt — inkább, mert az esték lettek az egyetlen időszaka a napnak, amikor meghallhatta a saját gondolatait. És azok a gondolatok mindig ugyanoda tértek vissza: hozzá.

Nem volt köztük ígéret, sem közös jövő. Csak levelek.

Szavak, amelyek nem a világ zajában, hanem a csendjeiben születtek.

„Van az a ritka pillanat” — írta neki egyszer a nő — „amikor valaki nem csinál semmit különöset, csak ír pár sort, és mégis mintha megérintene.”

Ez a mondat lett az ő közös nyelvük kezdete.

Nem volt benne dráma, sem túlzás. Csak valami hívogató, hangtalan rezgés, ami két ember között megfeszül, amikor az egyik végre észreveszi a másikat.

Hosszú heteken át írtak egymásnak.

Nem nagy szavakat — apró részleteket. Egy reggelről. Egy hangról. Egy pillanatról, amikor a gondolatuk ugyanabba az irányba fordult.

A férfi érezte, hogy ezekben a sorokban több élet van, mint a saját mindennapjaiban.

És ahogy telt az idő, a levelekben egyre kevesebb lett a szó — és egyre több a csend.

Egy este mégis találkoztak.

Nem tervezték, csak megtörtént.

A város fölött lassan leereszkedett az alkony, a levegőben ott lebegett a nyár első esőjének illata.

A nő nevetett valamin — valami egészen jelentéktelenen — és a férfi abban a nevetésben hirtelen megértette, miért írt annyit.

Mert mindvégig ezt kereste: azt az egyszerű, könnyed pillanatot, amiben minden szó értelmet nyer.

Nem beszéltek sokat.

Csak néztek egymásra, és hagyták, hogy a pillanat elvégezze helyettük, amit a levelek már előkészítettek.

A férfi tudta, hogy ez nem a kezdet — és talán nem is a folytatás.

Csak egy pont az időben, ahol két élet röviden metszette egymást, mint két mozdulatlan csillag, mielőtt újra eltávolodnak.

Aztán jöttek a napok nélküle.

A kávé reggelente már nem ízlett ugyanúgy, a levegő üresebb lett.

De a férfi nem érzett fájdalmat — csak valami mély, békés tudást.

A nő megmutatta neki, hogy van kapcsolat, ami nem kér birtoklást, nem ígér jövőt, mégis örökre ott marad az emberben.

Évek teltek el.

Egyik délután, amikor a férfi egy régi könyvet vett le a polcról, egy papírdarab hullott ki belőle.

Egy levél.

A nő utolsó sora.

„Ha valaha eszedbe jutok, mosolyogj. Mert én is azt teszem, amikor rád gondolok.”

A férfi sokáig nézte a papírt, majd elmosolyodott.

Nem fájt már semmi.

Csak a kávé illata szállt fel az asztalról — és a csend, amit ketten írtak meg, újra betöltötte a szobát.