kékmagnolia (Perzsi.)

Nem én.Nem én vagyok közönyös. Ma, szombat, július 31-én, segélykérésre lettem figyelmes. A konyhában időztem, a főzeléket tettem fel.Egy eddig nem hallott panaszos sírásra figyeltem fel. Egy kutya sírt. Szakaszosan fel-felsírt, majd abbahagyta. A hangja nem félelemről, nem testi fájdalomról árulkodott. Rossz érzésem támadt.. A hang azt üzente, segíts! Segíts, baj van! Általában jól diagnosztizálok.Egy anya is tudja, miért sír a csecsemője. Én is ismerem a kutyákat. Az az érzésem támadt, vagy egyedül hagyták, de nem felelőtlenségből, hanem egy előre nem látható ok miatt, s ez megrémiszti a kutyát, a másik opció: nem ébred fel a gazdi! Az utóbbira tippeltem. Mivel a gerincem olyan állapotban van, hogy le még csak lemegyek a lépcsőn, de fel már nem bizos, nem tudtam utánajárni a hang forrásának. Segítséget kértem egy városi csoportban. Miért? Mert tudom, hogy a rendőrök kevesen vannak, s amúgy is ilyen "csippcsupp" ügyekkel... A posztomban leírtam, hogy remélhetőleg lakik valaki a környéken, aki helyettem is tud információt szerezni. Sajnálatos módon, le kellett írnom, trollok kíméljenek. Nem kíméltek. Segítségnyújtás helyett jöttek, jönnek a kritikák.Nem sajnálom, hogy ilyen vagyok. Nem sajnálom, hogy belső indíttatásból úgy érzem, figyelnünk kell, hallanunk kell a segélykiáltásokat. Ilyen voltam, s remélem, maradok. Ilyen voltam már azelőtt is, hogy a szembe szomszédom meghalt. Infarktust kapott. Elvonszolta magát a bejárati ajtóig, ami zárva volt. Már nem volt ereje kinyitni. Csak nyöszörgött. A temetés után kérdezte meg  tőlem a neje, nem hallottam, hogy nyöszörög? Nem, nem hallottam. De  az érzést,hogy segítségért nyöszörgött, s én nem hallottam, sosem felejtem.Hiába tudom, hogy 4 csukott ajtó volt közte, és köztem.Az ő bejárati ajtaja, az én lakásom bejárati ajtaja, a nagyszoba ajtaja, és a háló ajtaja.  Mint ahogyan nem felejtem azt sem, hogy az ablakom alatt álló fényes, rozsdabarna autó anyósülés felöli ajtaja órákig tárva volt. Mivel környezetem kinevetett, hogy jelenteni akarom a rendőröknek, vártam. Vártam, s az ablakból figyeltem, mi történik. Sokan elmentek mellette. Nézegették, mutogattak rá, de mást nem tettek. Mikor úgy ítéltem meg, túl közel mennek hozzá, kidugtam a fejem az ablakon. Ez visszatartó erő volt. Közben felhívtam a rendőrséget. Még jó 45 perc kellett, mire az autó tulajdonosa előkerült. Nem vártam köszönetet. De megvetést, haragot sem, amit tőle kaptam,  mert felhívtam a szerveket. Nem is tudom mit kellett volna tennem? A környék több száz lakását végigjárni?

Száz szónak is egy a vége.A negatív tapasztalataim ellenére tovabbra sem vagyok hajlandó a közönyösség ingoványába süllyedni.