kékmagnolia (Perzsi.)

Fekszem az ágyon. Nem merek mozdulni, nehogy megint szétszedjen a fájdalom.  A levegőt is lassan, óvatosan veszem. Igyekszem visszaaludni. Félálomban egy gondolat még megfogalmazódik. Bárcsak visszamehetnék az időben! Vissza, egy másik valóságba. Vagy bárhova, ahol nincs fájdalom. Nem tudom ezutàn hol voltam, mi történt, de egyszercsak  ugyanebben a lakásban, szobában találtam magam. Úgy kb 31 évvel korábbi időben.  Azonban ez a valóság más volt, mint az én 31 évvel ezelőtti valóságom. A testem nem láttam, csak éreztem. A fájdalom eltűnt, kivéve egy enyhe nyomást a hátamban. Ahogyan felébredtem, megláttam a másik szobában, a sarokban a hempergőt. Abban álldogált a 2 .5 éves  fiam, s a bátyja kintről beszélgetett vele. Rögtön tudtam, nem a saját idősíkomban, de még csak nem is a saját múltamban vagyok. Kimentem hozzájuk  s teljesen természetesen viselkedtek. Csak mi hárman voltunk otthon. Körülnéztem, s a berendezés, kisebb eltérésektől eltekintve, a régi volt. Azonban a konyhában már volt némi furcsaság. A  hűtő helyén egy villanyrezsón , víz forrt egy kávékiöntőben. Megkérdeztem a "nagyfiút", miért van ott az a víz? Nem tudta. Mondtam sebaj, biztosan a kicsi ebédjéhez kell. Ahogyan mentünk vissza a szobába, egy érzés, öröm, felszabadultság keveréke járt át. Hàt megkaptam! Ajándékot kaptam! Nincs fájdalom,  nincs betegség, van új lehetőség. Viszont, valahol mélyen, az "agyam" kis zugában, ott motoszkált a gondolat: volt már hasonló "utazásom", volt, hogy a valósnak vélt élet, álomnak bizonyult. Ezért gyorsan belecsíptem kettő hatalmas nagyot a karomba. Fájt! Oké, szóval nem álom.  Mindent jobban fogok csinálni. Boldogabbá teszem a családomat, s magamat is.Visszalépve a szobába, a kettősszárnyú ablak előtt, felfedeztem egy egyszemélyes heverőt. Kié ez?- kérdeztem a nagyot ( hisz ott egy lengyel nagyméretű heverő volt az én síkomban.) A nagyié.- jött a válasz. Megörültem. Szuper, itt ő életben van! Ránéztem az ágyra, s megláttam egy foltot a lepedőn. Ezt ki kell cserélni! Odaléptem a szekrényhez, kihúztam az ágyneműtartót, s keresni kezdtem. Megtaláltam a régi, szinte teljesen elfeledett párnahuzatot, amit évekkel ezelőtt kezdtem el hímzéssel egyedivé tenni. Az én síkomban.Keresgélek tovább, s közben eltelve még mindig az eufórikus felismeréstől, hogy milyen ajándékot kaptam, elkezdek "papolni" a nagyfiamnak. A szeretet nagyon fontos. Az időseket kell a legjobban szeretni. Miért?- kérdezi a fiam. Mert nekik van a legkevesebb idejük közöttünk.- mondom, s még tennék hozzá pár gondolatot, de a gyerek közbevágva beszélni kezd. Ekkor nem mérgesen, de rászólok. Tanuld meg, hogy nem vágunk más szavába!  Néz ràm. Nem szomorú, csak néz. 

S a lufi kipukkant. Egyik pillanatról a másikra, újra 2023-ban vagyok. A saját otthonomban.

Kérdések: mi a fenéért nem az volt az első dolgom, hogy megöleljem, megpusziljam őket? (Még akkor is, ha azt éreztem, erre lesz lehetőség, hiszen időm mint a tenger, mert egy másik 1991-ben "landoltam".)

Miért volt rögtön fontos "tanítanom". Pláne takarítanom?

Miért írtam le, azaz miért osztom meg?  ( talán más is járt már "máshol" s több tapasztalata van.  Bár kétlem, hogy leírná, mert többnyire hülyének titulálják azokat, akiknek olyan élményeik, tapasztalataik vannak, amit jelenleg még a tudomány is csak megmagyarázni tud, miközben fogalmuk sincs, mi történik. ) Anno azt, aki műtét közben, vagy balesetben, stb meghalt, s visszatért, full hülyének titulálták, mikor beszámolt a túlvilágról. Aztán egyszer csak egyikük a testelhagyást követően, megpillantott egy ott felejtett szerszámot a műtőlámpa tetején. Nem hittek neki, kinevették. (Ott volt.)

És nem,semmilyen gyógyszer nem befolyásol, sem más. Fájdalomcsillapító sem. Max a kávé, már ha iszom.

Isten tudja...

Egyszer csak a "semmiből" egy sziklás terep bukkant elő. Halványzöldes, füves táj, rajta egy-két alig látható ösvénnyel. Majd hirtelen dús aljnövényzettel ellátott terület úszik a képbe, rajta faóriásokkal. Leguggolva az aljnövényzet furcsa képet nyújt. A talajba döngölve megkövesedett,(?), vagy inkább konzerválódott emberi tetemek látszódnak. Nemelyiknek csak az ujjbegye látszódik ki az agyagos földböl, némelyiknek csak  a feje. Balra, a tetemektől, sziklaösvény, sziklaút vezet, de hova? Végigjárva egy hatalmas területet fog közre, ami majdnem szabályos téglalap alakú, ám, hogy mi van a mélyben, azt köd, pára rejti. Csak egy tétova lépés... és valaki visszaránt. Ekkor már látni... egy kb 250-300 méter mély, majdnem szabályos téglalap alakú hasadék van ott. Mindvégig fehéres-sárgás szikla képzi a falát mindenhol. Szép és egyben félelmetes. Lassan eltávolodom innen. 

Olvasgatom a fórumot. Néha érdemes. Azért írom ide le amit érzek, gondolok, tapasztalok, mert összességében egyik fórumba sem illik bele.Vagy épp ellenkezője a fórum  címének. Ma a bocsánatkérő fórumnál akadtam el. 

Nem mindig helyesen kommunikálunk egymással, s ennek sértődés is lehet a vége.Pedig egy helyesen, kellő illemmel feltett kérdésre szerintem mindenki válaszol. Amilyen az adjon Isten, olyan a fogadj Isten.

Nos, jó pár hete figyeltem fel arra több felhasználónál is, hogy a blogokba elhelyezett véleményekre a szerző nem válaszol. Van aki senkiére sem. Ez számomra furcsa. (Csak nekem?) A blogban nincs szivecskézési lehetőség, sem tetszikelés, pontszámot sem lehet adni, stb. Hála  Poetnek. A blog az a hely ( szerintem), ahol a szerző kommunikálhat az olvasóival. Nem kötelező, de ha nem teszi, ne várja el, hogy továbbra is lelkesen látogassák. Sértegetés nélkül írom, számomra ez olyan sznob megnyilvánulás. Ennél még sértőbb, mikor egy szerző a hozzászólók között csemegézve csak egyes embereknek válaszol. Egyszerű lényemnek ez jelzésértékű: nem vagyok kíváncsi a véleményedre. Több ilyen emberbe futottam bele már itt. Olyan is akadt, akinél azt merészeltem írni, hogy verse tükörversként is megállná a helyét. Cserébe lehülyézett. Aztán hetekig lovagolt rajta. 

Olyan is akad, aki törli a blogbejegyzést, miközben már volt ott hsz, majd ugyanazt a blogot újra visszateszi. Stb, stb.

Minden ember másképp reagál dolgokra. Én pl úgy, hogy ha ilyent tapasztalok, akkor a továbbiakban nem látogatom azokat a blogokat. Nem írok véleményt, minek, ha nem reagálnak rá? És a félreértések elkerülése végett, nem várom azt, hogy ha valakit "meglátogatok" az viszonozza azt. De ha szólok hozzá, úgy gondolom illő lenne válaszolni, hiszen a blog erre (is) való. 

Hogy miért ide írtam ezt? Mert úgy érzem ezért nem kell bocsánatot kérnem, így nem illik a fórumtémába.

Ha számomra valamilyen észrevétlen okból sért bárkit a gondolatom, érzésem, akkor bocsánatot fogok kérni, ha leírja mivel bántottam meg. 

S igen, szép szerdát kívánok mindenkinek.

-

Egyik ismerősöm bejegyzése emlékeket hozott fel.

Galambok

*

Kb 26 éve a lakásunk előtt állt egy hatalmas fa. Túlnőtt még a házon is. ( 4 emeletes) Ott éldegélt egy galambcsalád. Ők nem voltak félősek. Be-belestek a nyitott erkélyajtón át, és búgtak. Nem szép szokás, de bizony a tanítási szünetekben videókazettáról néztünk filmeket, miközben a szőnyegre terített lepedőn lévő tálcáról eszegettünk. Felvágottakat, s minden idényzöldséget hozzá. Paradicsomot, paprikát, újhagymát, uborkát, retket, cipókat, magvasakat. Dőzsi volt, pedig egyedül neveltem fiaimat. Ma ez már nem menne... Szóval egyik reggel arra ébredtünk, hogy a két fiatal galamb nyugodtan sétál a szőnyegen, s fejüket billegetve nézik a szőnyeg mintázatát. Biztosan a kaját keresték.  Ezután mindig tettem ki nekik a kilépő rácsára szalonnabőrkét, magokat. Persze, hogy jöttek a kisebb madarak is, csuli is, cinke, rigó, de jöttek a nagytestű színes  galambok is. ( közel laktunk a hegyhez)  Attól kezdve "etetéskor" kint álltam a kilépőn. Az "enyéim" nem bánták, már a tenyeremből is ettek. A többiek ilyenkor hoppon maradtak. Lilly és Frici. Mindig ugyanazt a füttyszót használtam, ha ennivalót tettem ki. Megtanulták, s ha hívtam őket, akkor jöttek. A fát rég kivágták, galamb is kevés van ezen a városrészen, és a "habzsi-dőzsi" ma már  elképzelhetetlen luxus. 

2022.08.23

Kép:pixabay: 9436196

Avagy jó tanácsok, magamnak.

Ne feledd, hogy minden leírt szónak, (és a kimondottnak is), nyoma marad.

Bár szíved szerint bíznál mindenkiben, ne tedd!

Ha kilóg a lóláb, mosolyogj, s igyekezz elkerülni a csapdát.

Az olvasott szöveget ne csak a szemeddel, agyaddal elemezd,  hanem leginkább a szíveddel.

A többprofilos, nyomokban eredeti jellemet tartalmazó emberektől tartsd távol magad!

Ne hidd el a szép szavakat. Ismét csak a szíved vizsgálja meg, melyik igaz, s melyik nem. Na jó, az ész is besegíthet.

Aki átnéz rajtad, s nem tud köszönetet mondani, mikor segítettél, azt tedd be a spájzba. S elő se vedd többet.

Szintúgy cselekedj azokkal, akik nem válaszolnak az üzenetre. Ők érdekből vannak veled?, melletted? Fene se tudja mit akarnak.

Sok tanács jöhetne még itt magamnak, de a legfontosabb. Igyekezz ember maradni, s ne válj keserű öregasszonnyá.